Horváth Iván Két mozdonyvezető vagyok

 Két mozdonyvezető vagyok

 

„Kétféle ember létezik: az egyik felnőttként is képes gyermekszemmel nézni a világot, a másik nem.”

/ Dave Eggers /

 

 

Két mozdonyvezető vagyok, ráadásul egyszerre, de ettől még nem őrültem meg. Vagy mégis? Nohát, pontosan erről szól alábbi értekezésem, amelyen lehet nevetni, netán kacarászni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a helyes hozzáállás egy ilyen fontos kérdéshez. Mert igenis fontos ez a kérdés: miként vélekedjünk arról, ha kettős életet élünk? Vegyük tudomásul, netán borzadjunk el a helyzet komolyságától, vagy komolytalanságától, idegeskedjünk, vagy vágjunk hozzá közömbös pofát, az ügy ettől még ügy marad. Ez utóbbi sokszor segít rajtunk, mert ha végképp nem tudunk dönteni / tegyük ezt most is /, vágjunk közömbös, netán hülye pofát, higgyék el, ez könnyen megy mindenkinek.

 

Régi mozdonyvezető családból származom, a dédnagyapám is mozdonyvezető volt az Osztrák-magyar Monarchiában, apámról nem is beszélve, mert a halottakról vagy jót, vagy semmit. Róla inkább semmit! Azért ez nem semmi, hogy ismételjem önmagamat. Nem sokan büszkélkedhetnek ezzel ma már, én sem teszem, csupán leírom szárazon és kertelés nélkül, miként lettem egyszerre két mozdonyvezető, ráadásul két országban, valahol a Duna folyása mentén, mert a Duna folyik évmilliók óta, ha kell, ha nem.

 

Minden baj kisgyermek korban kezdődik. Én például – kisgyermek koromban – átéltem a háborút, amit amúgy nem kívánok senkinek se. Mármint az átélést, mert az nem igazán felemelő. Többek között azért sem, mert nincs ennivaló, hideg a szoba, nem ég a lámpa, s még a leves is sótlan, mert anyám nem gondoskodott arról, hogy tartalék sót vásároljon. Éppen ezért, itt és most, mindenkit arra bíztatok, vegyen néhány kiló sót, gyufát, gyertyát és valami édesítő szert, mert ezek a háborúban aranyat érnek. Ha nem adják el annak érdekben, hogy meggazdagodjanak, akkor is át lehet vészelni velük a nehéz időket. Mit lehet tudni ezekben a válságos időkben, hátha a tanácsom ma is érvényes. De nem erről akarok mesélni, hanem a mozdonyvezetői egyenruháról, ami – régen – meglehetősen pompás és tiszteletreméltó volt, főként a K. und K. időkben, amelyet ma megvetnek, de a megvetőknek – állítom - nincs igazuk. Ritkán éltünk olyan felszabadultan és örömteljesen, mint éppen a 19-20. század fordulópontján, vagyis a K. und K. időszakban.

 

Tehát és csak azért is, apám, amikor nagy ritkán láttam, mert leginkább a szeretőinél tartózkodott akkor, amikor nem a mozdonyon ült és sípolt, főként akkor tetszett nekem, amikor az egyenruhájában pompázott. Szép volt, daliás, anyám szerint viszont visszataszító és aljas, de ez nem az egyenruhájára vonatkozott. Én az előbbi akartam lenni, mert a visszataszítóság és az aljasság sohasem vonzott. Viszont az uniformis annál jobban. Ettől még lehettem volna katona, vagy rendőr is, de a harciasság és a regula sohasem állt közel hozzám, vagyis az egyéniségemhez, mert nekem olyan is van. Ezért lettem én is mozdonyvezető, méghozzá kétszeresen, és ráadásul egy időben, akárcsak a dédnagyapám, nagyapám, apám, de ezt már említettem, bár nekik nem sikerült önmagukat megsokszorozni, pedig ez jópofa dolog.

 

Gyermekkorom úgy telt el, mint mindenki másé, aki átélte azt a korszakot, amikor bombák hullottak az égből, szerettem is, meg nem is iskolába járni, de engem csupán egy dolog érdekelt: ha végre befejezem az iskolát, akkor mozdonyvezető akarok lenni. Leginkább az egyenruha miatt, mert az olyan szép és felemelő. Már akit fel tud emelni egy egyenruha. Engem olyannyira felemelt, hogy kétféle egyenruhát is viseltem, de erről majd később. Addig is idegesítse a nyájas olvasót az, miként lehet kétféle egyenruhát viselni egyetlen országban. Már most elárulhatom: sehogy sem.

 

Nem mondom, hogy könnyen, de leérettségiztem, mert ez az alapfeltétele annak, hogy a földi halandó mozdony légterébe kerüljön. Ebből is kitűnik, milyen felelősségteljes és összetett a mozdonyvezető munkája és szerepe leginkább és bizonyára. Ezután ment minden, mint a karikacsapás, bár fogalmam sincs arról, hogy a karikacsapás miként megy, de csak addig, amíg nem határoztam el azt, hogy kettős életet akarok élni. Erre pedig a harmincadik születésnapom után került sor, bár előbb is megfordult már a fejemben, hogy a kettős élet jobb, mint az egyes, vagyis a normális. Az, hogy mi normális, mi nem, jobb, ha nem firtatjuk.

 

Minden továbbképzést sikeresen abszolváltam, az oktatóim dicsértek a szorgalmamért és tudásvágyamért, ezért viszonylag fiatalon magamra ölthettem azt az uniformist, amelytől sem a bűnöző, sem a háborús ellenfél nem retteg: a mozdonyvezetői egyenruhát. Mit mondjak, elég csinos, a sildes sapkáról nem is beszélve. Mondhatnám: kackiás, de ez a szó régen kiment a divatból. Én, kimondottan tetszettem magamnak, de – állítólag – a feleségemnek is, aki / ő mondta, nem én találtam ki / egyébként ki nem állhatott.

 

Esztergomban laktunk, szerettem a várost, de legfőképpen azt szerettem, hogy a mozdonyommal – azért mondom ezt így, mert a sajátomnak tekintettem, holott nem volt az – bejártam az egész országot. Mindaddig jól éreztem magam, míg egyszer, mozdonyvezetés közben, ráadásul a szépséges, bár kissé kopott egyenruhámba bujtatva, nem jutott eszembe az, hogy kissé szűk ez az ország, érdemes lenne másikat is bejárni. De csakis egyenruhában. Lehet, hogy a másik ország egyenruhája eltér a miénktől, de mégis csak egyenruha és ez a legfontosabb tényező. Mert a tényezőkre mindig oda kell figyelni.

 

Esztergomtól karnyújtásnyira van Sturovo, ráadásul korábban egy város volt mindkét rész, ami ma már egyesek számára történelem, más számára vágyálom, hogy ismét egynek lássa, ezért úgy döntöttem: Csehszlovákiában keresem meg azt az összeget, amit Magyarországon nem sikerült megkaparintanom. Vagyis inkább ott vállalok mozdonyvezetői munkát, mert az kiszámíthatóbb és jobb megélhetést biztosít majd számomra. De ekkor új és sokkal jobb ötlet támadt, méghozzá azonnal és döntően.

 

Amikor – a Trianon idején és okán – kettészelték a várost, a családom fele odaát, míg a másik fele ideát maradt. Amilyenek a jó családok – a mienk mindenképpen ilyen -, nem vették tudomásul a világpolitikai eseményeket, holmi ránk erőltetett szerződéseket, ezért a kapcsolat nem szakadt meg, sőt, erősödött annak ellenére, hogy a kormányok ezt sohasem vették jó néven, sem itt, sem ott. Még az is eszembe juthatott – de nem jutott -, hogy kibabrálok a kormányokkal, éppen ezért és mindemellett olyat teszek, amely egyáltalán nem megszokott, mondhatnám: elítélendő.  

 

Vígan és teljes szorgalommal vezettem a mozdonyokat – természetesen a szép egyenruhámban, amely senkiben nem keltett félelmet, csupán csak tiszteletet, mert az egyenruha már csak ilyen – amikor átlátogattam az unokatestvéremhez Sturovóba. Többször megtettem ezt korábban is, méghozzá családostul, de ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult. Mondanom sem kell, hiszen közös őstől származunk, hogy az unokatesóm is mozdonyvezetőként szolgálja a hazáját, ráadásul a családját is, méghozzá magasabb nívón, mint azt én tettem a Duna innenső oldalán. Merthogy ő sokkal többet keresett nálam. No ezen fennakadtam, szinte azonnal meg is született a döntésem: áthelyezem a székhelyemet Csehszlovákiába. De ekkor közbeszólt az unokaöcsém, méghozzá jogosan és építő szándékkal. Azt találta mondani, hogy a főnöke éppen a napokban említette, milyen nagy szükség lenne újabb mozdonyvezetők felvételére, mert ez a szép és tiszteletreméltó hivatás kezd kimenni a divatból, ugyanakkor a vonatra még mindig szükség van, így a mozdonyvezető egyre inkább hiánycikké válik, ami azért meglehetősen szomorú és megengedhetetlen egy - egyébként jól funkcionáló - ország számára.

 

Unokatesóm azt is közölte, a többit bízzam rá, majd intézkedik. Néhány nap múlva telefonált, menjek külföldre, vagyis a Duna másik oldalára, gyalogoljak át a hídon, méghozzá a Mária Valéria hídon, ugyanis másik híd nincs, jelentkezzek az ottani közlekedési vállalatnál, ahol majd vár rám. Tartotta a szavát, én pedig két nap múlva magamra öltöttem a szlovák mozdonyvezetői uniformist és megállapítottam, ez ugyanolyan jól áll nekem, mint a magyar, de ha szabad ilyet mondanom: ez egy fokkal jobban tetszett nekem a másiknál. Miért? Ki tudja? Az már csak egyeztetés és szervezés kérdése volt, mikor járjak a magyar vonalakon és mikor a szlovákokon. Csak egyre kellett vigyáznom, a megfelelő uniformist húzzam magamra, mert ha nem így teszem, kiderül a turpisság, és akkor annyi a két fizetésnek, ami – ha a politikusokhoz, vagy a focistákhoz hasonlítom – nem túl sok, de azért megfelelő, köszönhetően annak, hogy sohasem voltam elégedetlen az élet-színvonalam okán. A kicsivel is beérem, főleg, ha ez több az átlagnál, vagyis több a kicsinél.

 

Teltek a hónapok és évek, minden ment a maga rendjén és útvonalán, mígnem hatalmas megpróbáltatás, mondhatnám, megrázkódtatás ért el engem és nem mást. Mert ebben az esetben nem emlékeznék meg róla, de ha engem érint, azért mégis. Ballagtam a hídon át Sturovóba, szokásom szerint egyenruhában, amelyet az unokaöcsémnél szoktam kicserélni, amikor szembejött velem egy szlovák mozdonyvezetői egyenruhába öltözött középkorú férfiú. No ez nem érdemel megemlítést, gondoltam azonnal és visszavonhatatlanul / mi több: megkérdőjelezhetetlenül / magamban, de miután és főként eleinte távol gyalogolt az alak, ezért sokáig nem vettem észre, hogy a velem szembejövő, kackiás és elegáns egyenruhában lévő férfiú nem más, mint régi, jó ismerősöm. Olyan valaki, akit mindenkinél jobban ismerek és szeretek. Ugyanis én magam voltam az a másik is, csak éppen másféle egyenruhában. No erre végképp nem számítottam!

/ 2023 /