Horváth Iván Marija Zakatova

 

Marija Zakatova

 

 

„ A vadászat a túlélés egy módja mind az állatok, mind a természeti népek számára, akik továbbra is ezáltal jutnak táplálékhoz, menedékhez, orvossághoz és meleghez.”

/ Jim Robbins /

 

 

1.

 

Marija Zakatova olyan volt, mint a többi, vele egykorú cseh lány, de mégis egészen más. Nem volt szép, még vonzó sem, viszont egyértelműen csúnya volt. Kicsiny faluban élt a Magas-Tátra óriáshegyeinek lábánál, sűrű fenyvesek és sziklák közepette. A falu, amelyben élt, valóban kicsi volt, ő élt benne egyedül. A falu azonban valóban falu volt egykoron, mert a bejáratánál és a kijáratánál is volt tábla, amely azt hirdette, hogy a falu neve Zakatova. Az a tény, hogy a falut és a lányt is Zakatovának hívták, fölöttébb érdekes és izgató volt mindenki számára, aki a faluba látogatott. De a faluba nem látogatott senki, így senkit sem érdekelt, miért egyezik meg a nevük. Pontosan addig a napig nem látogatott a faluba senki sem, amíg nem tért be az a német vadásztársaság, amely az ott lévő vadászterületen, tizenöt szarvast lőtt egyetlen nap alatt. Azt a tizenöt szarvast, amelyet Marija évek óta etetett és ápolt, azt a tizenöt szarvast, ami az élet értelmét jelentette a lány számára. De mit keresett Marija Zakatovában, miként szegődhettek hozzá és éltek mellette  a szarvasok, és miért éppen ezeket a szarvasokat lőtték le a vadászok, nos, éppen erről szól a mesém. Mert ez valóban mese, éppen ezért akár meg is történhetett volna. De nem történt meg. Azért nem történt meg, mert a földön csupa rossz történik, jó szinte sohasem, ez pedig olyan jó, hogy nincs is rá kellő kifejezés, tehát ilyesmi csak a mesében fordul elő. Kivéve, ha a mese végét vesszük szemügyre, mert az nem jó, hanem egyenesen katasztrofális, ellentétben a mesékkel.

 

Nem is olyan régen, már a huszadik század és a második évezred végén / bár ez csak akkor igaz, ha ragaszkodunk a keresztény időszámításhoz /, Zakatovától nem messze fekvő faluban kislány született. Anyukája semmiben nem különbözött a többi kismamától, ő is egyedül élt, ráadásul azt sem tudta, ki a gyermek édesapja. Ez a kijelentés meglehetősen furcsának tűnhet mindazoknak, akik városokban, rendezett körülmények között éltek azokban az években, amikor Marija világra jött. Milyenek voltak ezek a rendezett körülmények? Ki emlékszik már rá. Ha nem lettek volna rendezettek ezek a körülmények, akkor mindenki róla beszélne, a televízió műsorokat közvetítene arról, miért is nem voltak rendezettek azok a körülmények és miként lett volna másként, ha – véletlenül, vagy készakarva – rendezetté válnak azok a fránya körülmények, amelyek - az előzőekből is kiderült -, lehetnek ilyenek és olyanok is. Maradjunk annyiban, hogy megszületett Marija, méghozzá  rendezetlen körülmények között. Ennek okán és tudatában Marija édesanyja nem sokat törődött az amúgy meglehetősen csúnya kislányával, mert a többi, szám szerint hét kislánya szintén igen csúnya volt, ráadásul nekik sem volt néven nevezhető apjuk. Annak ellenére volt ez így, hogy – mint tudjuk - apa nélkül nem jöhetett világra gyerek / akkor még nem ismerték a lombikbébi fogalmát, vagy ha ismerték, nem éltek vele /, de ha és amikor ködbe vész az éppen aktuális apa alakja és személyisége, már senkit sem érdekel, ki is volt ő. Még Marija anyját sem, pedig ez azért elég furcsa. Azt gondolom, ennyit elég Marija édesanyjáról tudni, a többit könnyű elképzelni, bárkinek tetszése szerint. Nem tudni, miért voltak ilyen csúnyák ezek a gyerekek, de valószínűsíthető, hogy azért, mert az anyjukat – nemes egyszerűséggel – boszorkánynak nevezték a falu lakói, akik vele ijesztgették a gyermekeiket, ha nem akarták megenni a paprikás krumplit. Pedig – szívem teljes nyíltságával kijelenthetem – a paprikás krumpli, főként, ha van benne jó sok kolbász és elég zsíros is, ráadásul, ha tettek bele zöldpaprikát és paradicsomot, felséges eledel. Marija anyja, vagy nem tett bele kolbászt és zsírt, vagy csak egyszerűen pocsékul főzött, mindenesetre a paprikás krumpli ehetetlen volt, és az ehetetlen ételt még az egyébként jól nevelt / bár erről ez esetben szó sem lehetett / gyerek sem eszi meg. Talán éppen azért, mert ehetetlen. Amit Marija születésekor még senki nem sejtett, éppen ez az ehetetlen paprikás krumpli pecsételte meg a lány sorsát. De nemcsak a lányét, hanem a tizenöt szarvasét is, és azért ez – lássuk be -, elég kacifántosan hangzik. De ettől még igaz is lehetne, pedig nem az.

 

Marija szépen fejlődött, iskolába is járt, ugyanúgy, mint a nővérei, ripsz-ropsz tizenöt éves lett, amikor egy szép napon – szerintem ezt mondják, de ez a nap egyáltalán nem volt szép Marija számára, de ha jobban belegondolunk, mégis ez volt élete egyik legszebb napja - ebédhez készülődtek. Anyjuk egész délelőtt takarított és káromkodott, mert a nyolc lány – a legnagyobb már huszonnyolc éves volt – a kertben játszott, eszük ágában sem volt, hogy segítsenek az anyjuknak. Fogócskáztak, közben nagyokat nevettek, egyszóval: igen jól érezték magukat. Minél jobban érezték magukat a lányok, annál dühösebb lett az anyjuk, mert nem győzte hámozni a krumplit, szeletelni a hagymát, hogy a seregnyi lánynak ebédet tudjon adni. Az már senkinek sem tűnt fel, hogy megint paprikás krumpli lesz ebédre, hiszen ritka kivételnek számított, már-már ünnepnek, ha más került az asztalra. Ünnep pedig egy ilyen szegény, óriás hegyektől körülvett falúban nagyon ritkán adódott, az elmúlt huszonkilenc évben egy sem. Ha már itt tartok, meg kell emlékeznem arról a bizonyos, huszonkilenc évvel ezelőtti ünnepről, már csak azért is, mert Marija anyja éppen ennek a napnak köszönhette, hogy a későbbiekben nyolc lányt hozott a világra. Hangsúlyozom, nyolcat, ami azért nem semmiség. Főként akkor nem, ha mind a nyolc más apától születik. Ez még világcsúcs is lehetne, ha ezt a sportágat említésre méltónak tartanák a sportvilágban. Én csak azt nem értem / sok minden mást sem, de ez most nem tartozik ide /, ha a női ökölvívást sportnak minősítették valamikor, ami azért nem igazán nőknek való foglalatosság, de az egyenjogúság kritériumának mindenképpen megfelel, akkor az akadályszülést, miért nem lehet sportteljesítménynek tekinteni? Azért nevezem ezt akadályszülésnek, mert a való világban születhet ugyan nyolc gyermek egy anyától, de hogy mindegyik más apától, az már világraszóló esemény. Úgy is mondhatnám, világcsúcs, amit azért favorizálni kellene.

 

Azokban az években a kicsi, de gyönyörű helyen fekvő Zakatova falu virágkorát élte, a falu főutcáján nyolc ház sorakozott fel egymástól nem túl távol, de mégsem annyira közel, hogy belelássanak egymás fazekába,  négy az egyik, négy az utca másik oldalán. Mellékutcákban azért nem voltak házak – pedig lehettek volna, hiszen hatalmas területen feküdt a falu, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy mellékutcában építsen házat, amikor ott van a szépen kialakított főutca. Amúgy szimmetrikusan helyezkedtek el a házak, bár sem a falu lakói, sem az építőmester nem tudta, mi is az a szimmetria. De attól még volt. Pedig nemcsak azért volt itt minden szimmetrikus, mert a kerteket egyformára alakították ki, egyforma helyekre ültették az egyforma fákat, hanem azért, mert a házak is szakasztott egyformák voltak. Nádtetős vályogházak, bejárattal a konyhába, balra a tisztaszoba, jobbra a háló. Arról nem szól a fáma, hogy a falu lakói – már ha ezt a mintegy ötven embert számláló települést és népközösséget falunak lehet nevezni – rokonságba álltak volna egymással, vagy sem, de az biztos, hogy - mintegy vezényszóra - azon a bizonyos reggelen, minden itt lakó felült a szekerére és elhagyta a falut, méghozzá úgy, hogy még véletlenül sem nézett vissza senki sem. Azt ne firtassuk, miért költöztek el, mert ez a történet szempontjából egyáltalán nem érdekes, az viszont igen, hogy – ezt követően - a falu házai üresen kongtak négy éven keresztül. Mindaddig, amíg Marija a tizenöt éves kort nem érte el.

 

Tehát ott tartottam, hogy ebéd, a lányok ülnek az asztal mellett mind a nyolcan, talán még vihognak is szokásuk szerint, ami tovább dühítette az anyjukat, gőzölgött a paprikás krumpli illata – bár kolbász nélkül nincs illata a paprikás krumplinak -, amikor Marija megszólalt. Előtte még annyit közölnék, érdemes megszívlelni azt a tanácsot, hogy megszólalás előtt mindig latolgatni kell a következőket: Biztos, hogy jókor akarok megszólalni? Nem kellene várnom addig, amíg a paprikás krumpli elfogy? Ha a mondandóm összefüggésben van a paprikás krumplival, akkor nem kellene-e elfelejtem az egészet? Természetesen lehet még ennél több, sőt fontosabb kérdés is, amelyet – ilyen esetben – szükséges lehetne feltenni, de mivel egyiket sem tette fel magának Marija mielőtt megszólalt volna, kár rá szót fecsérelni. Mert bizony megszólalt. Nem mondott sokat, de éppen elegendőt ahhoz, hogy kitörjön a botrány. A következőt mondta: „Nem kérek enni, nem vagyok éhes, és különben is unom már  a paprikás krumplit.” Egyszerre hallgatott el mindenki, a lányok az anyjukra néztek és várták a hatást. Sokszor látták már anyjukat dühösen, magából kikelve ordítozni, ami teljesen természetes az olyan családokban, amelyekben nyolc rosszcsont lány van jelen, ráadásul éjjel, nappal, ha kell, ha nem, mindig ott vannak, ami teljesen természetes, de nagyon dühítő is tud lenni, de most fuldoklott a dühtől. Hosszú percekig nem történt semmi, a lányok kezdtek csalódottakká válni, mert imádták, amikor az amúgy is rettentően csúnya anyjuk elvörösödik, kikerekednek a szemei, eltorzul a szája és mocskos dolgokat szór a fejükre. Most azonban hallgatott / gondolom, nem kapott levegőt /, ezért – egy idő után – világossá vált a lányok számára, olyan vihar közeledik, amilyenre még nem volt példa. Először halkan dörgött, majd egyre erőteljesebben döngött az ég, már cikáztak körülöttük a villámok, amikor elhangzott a halk, de határozott ítélet: Marija, fogod a cókmókodat és eltakarodsz a házamból. Méghozzá most, azonnal. Soha többé nem akarlak látni.

 

A lányok hol az anyjukra néztek, hátha csak viccel, hol Marijára, hátha sírva fakad, de egyik sem következett be, Marija felkelt az asztaltól, bement a szobába, összeszedte a ruháit, belecsavarta a nagykendőbe és köszönés nélkül távozott. Ekkor látták őt utoljára.

 

2.

 

Épeszű ember azt gondolhatná, a lány pánikba esik, nem tudja, merre menjen, hiszen a faluban nincs se rokona, se ismerőse, ahova bekérezkedhetne, világgá nem mehet, mert az csak a mesében fordul elő, akkor mit fog csinálni? Marija a lehető legegyszerűbb és legkézenfekvőbb döntést hozta: átgyalogolt Zakatovába és betért abba a házba, amelyikben olyan sokszor megfordult már a nővéreivel. Amikor csak tehették felkerekedtek és átjöttek az elhagyatott faluba játszani. A házak ugyan kongtak az ürességtől, némelyiknek már hiányzott a fél teteje, de játszótérnek tökéletesen megfeleltek. Miután nyolc ház volt, mindnyájuknak jutott egy. Kinek a jobb állapotban lévő, kinek a legromosabb. Marijának – természetesen – mindig a legszörnyűbbet osztották ki, hiszen ő volt a legkisebb, így ő mert legkevésbé tiltakozni a döntés ellen. Az sem lenne baj, ha azzal is foglalkoznánk, miért mindig a leggyöngébbet, a legelesettebbet bántják, de erre most nincs idő, meg – egyébként is – kit érdekelnek ezek a valós, vagy csak kitalált kérdések? Az azonban egyértelmű, hogy ez a magatartás teljesen természetes, még az is elfogadható, hogy ezzel nem kívánok foglalkozni, pedig ez is megérne egy misét. Sokszor játszottak olyant, hogy vendégséget fogadtak, ilyenkor az egyikük meghívta magához a többit és lakomát rendeztek. Leültek a csupasz padlóra és megették azt a néhány szem szamócát, vagy diót, amit magukkal hoztak. Közben úgy fecsegtek, mint az igazi dámák az igazi teadélutánokon, bár fogalmuk nem volt arról, hogy az igazi dámák mi a fenét csinálnak, ha összejönnek igazi teadélutánokra.  A teáról tudták, mi fán terem – innen is látszik, össze-vissza beszélek, mert a tea nem fán, hanem bokron terem -, a dámáról pedig azt gondolták, hogy az egy kártyalap, de – mindezek ellenére - nagyon élvezték a játékot.

 

Marija egyenesen abba a házba tartott, amelyben az utolsó alkalommal összejöttek, mert úgy látta, ez a ház van a legjobb állapotban. Nem volt ajtaja, két ablaka is hiányzott, de azokat a többi házból hamarosan elhozta, és helyére is tette. Szerencsére nemcsak a házak, hanem még a nyílászárók is teljesen egyformák voltak a házakban, így ezt az építőipari szakmunkát ő is el tudta végezni, méghozzá kifogástalanul, ami az építőiparban, meglehetősen ritkán következik be. Átkutatta a házakat, összeszedett mindent, amit talált, így két nap alatt lakhatóvá tette új otthonát. Születése óta összezsúfolódva élt  nővéreivel, ahhoz képest ez a ház – nevezzük inkább otthonnak – fényűzőnek számított, mert bőven jutott neki hely, amit eddig mindig is hiányolt. Miután az eltelt tizenöt év alatt nem élvezhette a csendet és a nyugalmat – ahol nyolc lány él együtt, ott ilyesmi nem létezik -, hálát adott az istennek, hogy nem ette meg a paprikás krumplit, így elköltözhetett otthonról. Az más lapra tartozik, hogy másnap délben már szívesen evett volna paprikás krumplit, de rá kellett döbbennie arra, ezentúl azt eszik majd, amit főz magának. Ha mást nem, paprikás krumplit, de azt is csak akkor, ha lesz krumplija, zsírja, pirospaprikája és hagymája. Azt hiszem, a kolbász eszébe sem jutott.

 

Harmadnapon eldöntötte, elmegy dolgozni, pénzt keres és abból tartja majd el magát. A lányok, így Marija is elvégezték a nyolc általános iskolai osztályt, méghozzá a közeli kisváros iskolájában. Marija szeretett iskolába járni – akkor legalább nem kellett az otthoni zűrzavarban élnie -, rendesen tanult, és miután szófogadó volt, a tanárok is szerették őt függetlenül attól, hogy csúf volt, vagy éppen azért. Különösen a biológia tanárnő kedvelte, mert Mariját minden érdekelte, ami a természettel volt kapcsolatban. Éppen ezért most Olga nénit, a biológia tanárnőt kereste fel, elmesélte, hogy az anyja kidobta, egyedül él Zakatovában és dolgozni szeretne. Olga néni kézen fogta, átvitte az erdészeti hivatalba és megkereste a barátját. A barát pedig alkalmazta Mariját a hivatalban, olyan fuss ide, fuss oda munkakörre. Nem kapott hatalmas fizetést, de igénytelen volt, így még azt a keveset sem tudta elkölteni, amit hó elején a markába nyomtak.  Imádta Marija a munkáját, de főként akkor volt boldog, ha elmehetett az erdőbe vadetetésnél segédkezni. Ott találkozott először azzal a szarvas csapattal, amely boldoggá és megelégedetté tette Mariját az elkövetkező néhány éven keresztül. Ha rajta múlik, élete végéig itt és így szeretett volna élni, de ilyesmi még sohasem fordult elő a földön, ezért soha nem is lehetett senki sem felhőtlenül elégedett az életével, csak a mesében, de olyan meg nem létezik, mint mondottam volt. Hja kérem, ismétlés a tudás anyja / vagy apja, de erre már nem emlékszem /.

 

Marija, legnagyobb szerencséjére olyan csúnya volt, hogy egyik erdészeti dolgozónak sem jutott eszébe huncut gondolat vele kapcsolatban, viszont kedves és szolgálatkész révén, mindenki szerette és becsülte. Munka után hazagyalogolt, megfőzte a vacsoráját, megette / természetesen legtöbbször paprikás krumplit, mert ahhoz szokott hozzá /, majd kiült a tornácra és bámulta az erdőt, a fák fölé tornyosuló hegycsúcsokat, hallgatta a természet hangját és semmi sem hiányzott az életéből. Nem vágyakozott semmire sem, már csak azért sem, mert nem tudta, mi is az a vágy, és – emellett – okosabb volt annál, hogy ilyen hülyeség eszébe jutott volna. Főként azután nem vágyhatott semmire sem, miután Cilit megismerte és Cili ragaszkodása – egyértelműen - bearanyozta az életét. De Cili érkezése előtt lakótárs költözött hozzá, az egyik erdész ajándékozta meg a kis korcs kutyával, akit / vagy amit, az elnevezés ugyanis nézőpont kérdése /, Mukinak kereszteltek el amikor megszületett két évvel ezelőtt. Ő is nagyon csúnya volt, mint új gazdája, semmilyen kutyafajta nem juthatott eszébe annak, aki ránézett / de a kutya sem járt arra – szó szerint – így senki nem nézhetett rá /, akit azonnal megszeretett és ez a szeretet kölcsönös volt. Amíg Marija dolgozott, Muki őrizte a házat, este együtt vacsoráztak / szinte hihetetlen – talán éppen ezért hihető /, hogy Muki kutya kimondottan szerette a paprikás krumplit, együtt ültek a tornácon és együtt etették a szarvasokat a téli időszakban. Alapos és megbízható munkás lévén, egy kis idő eltelte után rábízták a szarvasok önálló ellenőrzését és etetését, amit Marija örömmel és maradéktalanul teljesített. Az egyik, viszonylag ép házban tárolták a szénát, a kukoricát, így Marijának nem kellett mást tennie, mint a közeli etetőhöz cipelni a kisméretű bálát, vagy a vödörnyi kukoricát, esetenként egy marék sót. A téli hónapokban hetente csupán kétszer kellett a hivatalba bemennie, ahol a többi feladatát végezte. Semmi sem hiányzott neki, még az sem, vagy leginkább az nem, hogy a nővérei sem keresték fel. Anyja szinte már eszébe sem jutott, gondolom, teljesen jogosan, de azért ezt mindenki másként ítéli meg - tökéletesen érthető módon.

 

Életének legboldogabb napján, amikor – feladatának megfelelően - felkereste a szarvascsapatot, azt látta, hogy egy picivel gyarapodott a csorda. Túl közel még sohasem ment a csordához, de amikor meglátta, hogy valami baja eshetett a kicsinek, akit ő azonnal és mérlegelés nélkül Cili névre keresztelt, megpróbált közelíteni hozzájuk. A szarvasok jól ismerték, nem féltek tőle, ezért csak elsétáltak mellőle, de Cili az anyjával a helyén maradt és nagy szemekkel bámultak rá. Marija észrevette, hogy Cili lábára folyondár tekeredett, azért nem tud felállni. Korábban ott ugrándozott az anyja körül, de most csak hevert a földön és sírdogált. Ezt látva és hallva ment oda hozzá Marija, letekerte a vastag növényt a lábáról, megsimogatta és megvárta amíg feláll és ismét boldogan ugrándozni nem kezd. Cili anyja végignézte a beavatkozást, látszott rajta, hogy nem fél a lánytól, de még a gyermekét sem félti attól, akit már régóta ismer. Sokan nem hiszik el, de azt állítom, hogy az állatok megérzik azt, ki szereti őket és ki nem, és ennek megfelelően viselkednek. Ezt a grandiózus megállapítást annak alapján merem megtenni, hogy a macskám minden esetben felméri a házunkba belépő idegent, és azonnal eldönti, melyik kategóriába kell sorolnia. Jó ember, vagy rossz ember? Szereti a macskákat, vagy nem? Sohasem téved, és ebből is megállapítható, hogy az állatoknak több eszük van, mint az embereknek, de e helyütt erről nem kívánok többet mondani, filozofálgatni pedig még kevésbé, pedig érdemes lenne bővebben is kifejtenem ezt a gondolatot.

 

Ettől a naptól kezdve megváltozott Marija viszonya a szarvasokkal, azt is mondhatnám, befogadták maguk közé. Miután Muki kutya ugyanúgy viselkedett, mint a gazdi, a szarvasok tőle sem féltek. Cili pedig egyre merészebb lett miután összebarátkozott Marijával. Amikor felkereste őt az erdőben azonnal odament hozzá, örömmel vette, hogy simogatja a lány, kezéből ette a finom falatokat, amit vitt neki, és elkísérte egy darabon amikor hazafelé indult. Egy szép napon azonban nem fordult vissza az erdő széléről, hogy visszatérjen a többiekhez, hanem elment a lánnyal a házig. Összepuszilkodott Mukival és megvárta, amíg a lány hoz neki valami finomságot. Például sárgarépát, ami valóban finom, de csak bizonyos ételekben. Magam részéről a sárgarépa főzeléket szívből utálom, de azt gondolom, a nyájas meseolvasót ez egyáltalán nem érdekli, pedig számomra nagyon fontos ténymegállapítás. Cili egyértelműen szerette a sárgarépát és – a történet szempontjából – csupán ez a fontos. Később úgy kellett nógatni Cilit, menjen vissza az erdőbe, mert várja már az anyja. Ez mindaddig így ment, amíg az anyja is nem jött el vele, majd nemsokára a teljes csorda ott tolongott a ház körül. Marija elmesélte  munkahelyén mindezt és nagyon örült annak, hogy nem feddték meg érte. Abban a körzetben ugyanis vadászati tilalom volt érvényben évek óta, és abban reménykedett mindenki, ez így is marad az idők végezetéig. Az emberiség azonban már régen rájött arra, hogy semmi nem állandó az idők végezetéig, a mai gyorsuló időkben pedig még kevésbé. Marija munkája is leegyszerűsödött, a ház mögé építettek etetőt, így csupán néhány lépésnyire kellett az etetéshez az abrakot kihordania. A tornácon ülve esténként látta amint békésen legelnek a szarvasok a tisztáson, majd elvonulnak éjjeli szálláshelyükre. A szarvascsordában gyerekek születtek, felnőttek, néhány bika és tehén máshová költözött, de tíz-tizenöt szarvas mindig ottmaradt Marija közelében. A kicsiket dédelgette, simogatta, ezért a szarvasok felnőtt korukban is imádták a lányt.

 

Öt boldog év telt el, Marija húsz éves lett amikor szinte minden egycsapásra megváltozott. Azzal kezdődött, hogy az egyik házat a volt tulajdonos rendbe hozatta és odaköltözött családostul. Ez még nem lett volna baj, mert a férfi az erdészetnél dolgozott, régóta ismerte és kedvelte Mariját, a felesége is aranyos volt, és még az sem bizonyult tragédiának, hogy három éves kisfiúk sokat hangoskodott. Örült az életnek, a szép környezetnek és főként annak, hogy rohangászhatott. A szarvasok azonban nem nézték jó szemmel a változást, nem mertek előjönni az erdőből, Marijának ismét messzire kellett hordania az ennivalót, és már nem engedték magukhoz nagyon közel Mariját sem. Cili kivétel volt, ő odament a lányhoz, engedte, hogy vakarássza, de haza már egyszer sem kísérte. Marija nagyon bánatos lett, de nem tudott a történtek ellen semmit sem tenni.

 

Fél év telt el azután, hogy odaköltözött a család, amikor bekövetkezett a borzalmas esemény. Marija utólag tudta meg, hogy időközben feloldották a vadászati tilalmat és az erdészet nem tudott kitérni a felső utasítás alól, hogy meg kell szervezniük a nagy vadászatot a német puskások számára. Nagyon sokat fizettek a zsákmányért, és még annál is többet a két aranyérmesnek látszó gyönyörű bika trófeáért. Még az sem tűnt fel Marijának, hogy rendbe hozták és berendezték az egyik házat, méghozzá úgy, hogy főzni és étkezni is lehessen benne. Becsületükre legyen mondva, azokra a napokra, amikor a vendégfogadást és a vadászatot tartották, Mariját valamilyen ürüggyel átvezényelték egy másik erdészeti kirendeltséghez, ahol a dolgozók mit sem tudtak a vadászatról. Amikor – semmit sem sejtve – Marija hazatért és boldogan magához ölelte Mukit, akit addig a szomszéd etetett, befűtött, rendbe tette a lakást, megvacsorázott, kiült a tornácra és – sötétedés után -  lefeküdt aludni, ahogy azt azelőtt mindig is tette. Az ágy melletti kosárba Muki heveredett mellé olyan közel, hogy a gazdi elérhesse az ágyból, ha meg akarja simogatni a fejét. Minden a legnagyobb rendben volt, az erdészet vezetősége dörzsölte a markát a jó üzlet létrejötte okán, de azért én úgy gondolom, semmi sem volt igazán rendben. De az élet már csak ilyen, esetenként még ennél is olyanabb.

/ 2021 /