Horváth Iván Vaslábas

 

Vaslábas

 

 

"Nem a landolás a fontos, hanem a repülés. "

/ Maggie Stiefvater /

 

 

1.

 

Az ütött-kopott vaslábos tegnap került ismét a kezembe, újból elgondolkoztam azon, miért nem dobom a szemétbe, hiszen - az albérlet elhagyását követően - sohasem használtuk, talán már lyukas is. Csakhogy ez a vaslábas - keresztanyám nevezte így ezt a vaslábost - ötvenkét éve emlékeztet arra, hogy elváltam, méghozzá úgy, hogy még ma sem bocsátottam meg magamnak a tettemet, pedig valóban rossz házasságban éltünk, nem is kevés ideig. Ennek köszönhetem, hogy fiam született, de azt is, hogy a fiam eltávolodott tőlem, mert exnejem - harmadszorra - Lipcsében élő férfihez ment feleségül, és magával vitte a fiamat is. Ő már ott járt egyetemre, ott dolgozik, ott alapított családot.

 

Nemrégen halt meg második feleségem, egyedül maradtam. Megpróbáltam úgy átalakítani a házat, hogy mindent megtaláljak, még azt is, amit eddig a feleségem vett elő, ha szükségem volt rá. A nagy rendezkedésben sok mindent felvittem a padlásra, de a vaslábost nem, pedig már akkor tudtam, sohasem használom majd főzésre. Csak annyi edényt tányért, evőeszközt, s minden mást hagytam a konyhaszekrényben, amennyire - várhatóan és ezt követően leginkább -  szükségem lesz.

 

 

2.

 

A múlt század elején jó néhány üzem foglalkozott vasedények gyártásával, de azt, hogy az én vaslábosomat melyikük gyártotta sohasem tudtam meg. Ennek ellenére feltételezem, hogy a vaslábos a "Mészáros Pál Vasgyár" nevezetű, a Miskolc melletti, az 1910. években alapított gyárban készült. Jó okom van arra, hogy ezt állítsam, pontosan azért kezdtem jelen mesémbe, mert a vaslábos  eredete és sorsa engem közvetlenül érintett és érint mind a mai napig.

 

Már most elárulom, hogy a vaslábost a keresztanyámtól kaptam, méghozzá azért, mert elváltam, első feleségem ottmaradt a gyermekünkkel keresztanyám lakásában, albérletbe költöztem, de nem volt pénzem konyhafelszereléseket vásárolni. Semmire nem volt elég a fizetésem, hiszen új életet kellett kezdenem. Néhány ruhát, cipőt, inget, gatyát vittem csak magammal, a többi szükséges holmit / ágyneműt, törülközőt, konyharuhát, stb. / a keresztanyám csomagolta be a sajátjából és juttatta el hozzám. A vaslábos mellé kést, villát, kanalat, tányért, abroszt, és minden más, főzéshez és étkezéshez szükséges eszközt is akkor kaptam meg tőle. A vaslábosnak nagy hasznát vettem azalatt a két év alatt, amíg egyedül és meglehetősen rossz albérletben tengettem az életemet. Miután csak ez az egy edényem volt, ebben főztem mindent, a húslevestől, a paprikás krumpliig. Keresztanyám adományából, ha nem is mind, de jó néhány darab még mindig használatban van - például az a kés, amelyikkel a palacsintát tudom megfordítani -, ezeket szívesen veszem a kezembe. De lépjek túl ezen az edényen - legalábbis egyelőre - mert vissza kell kanyarodnom a "Mészáros Pál Vasgyár"-hoz, illetve az első világháború előtti időkre.

 

Mészáros Pál nagyon szegény, nyolcgyermekes családban született. Szülei már tizenéves korában tanoncnak adták a diósgyőri vasgyárba, ahol a vasipar, vasgyártás tudnivalóival ismerkedett meg, de csak azt követően, hogy a vasgyár tulajdonosa beengedte a gyárépületbe a gyereket, és már nem kellett házának udvarát söpörnie, illetve a fémhulladékot rakosgatnia a gyár udvarában. Amint felcseperedett Pál, talpraesett, tanulékony fiú lett, szerették a vasgyár dolgozói. Ő minden ott dolgozó férfiban az apját kereste,  mert valós apját sohasem ismerhette meg. Úgy sejtette, ahány gyermeke volt az anyjának, annyi férfivel volt dolga. Felnőtt korában is örömmel gondolt vissza ezekre az évekre. Jóval később, az egyik vasgyári munkás csábította el a vasgyárból, aki azért változtatott munkahelyet, mert ott - várhatóan és talán - jobban fizetnek. Pál mindenesetre vele ment.

 

Szorgalmas, jóképű fiatalember lett Pálból, aki megtetszett a munkaadója lányának, a tizenhat éves Zitának. Amikor megkérte a lány kezét, már saját háza, saját kis műhelye volt, viszonylag jó partinak számított, nem utasították vissza. Összeházasodtak, de azonnal kiderült, Zita otthon sohasem csinált semmit, és ezen nem is akar változtatni. Pál csóválta a fejét, de cselédlányt, szakácsnőt  alkalmazott, hogy a - "kis feleségem" - mondta -, jól érezze magát a bőrében.

 

Pál gyermeket akart, Zita viszont nem, mert féltette az alakját, a szépségét, de legfőképpen azért döntött így, mert, ha szülne, akkor a férje nemcsak őt, hanem a gyermeket is szeretné, az pedig elfogadhatatlan számára. Hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Zita beadja a derekát, de csak azzal a feltétellel, ha nem kell szoptatnia - a szép kebleire való hivatkozás okán. Kapóra jött, hogy a cselédlány, a bizonyos Nagy Róza nevezetű, várandós volt, bár senki nem tudta, ki a születendő gyermek apja, éppen ezért, szokás szerint, csóválta a fejét mindenki rendesen. Azt suttogták, hogy senki más nem lehet a tettes, mint az újonnan alkalmazott kocsis, aki a nagyságos asszonyt - naponta - hintón szállítja fel és alá Miskolcon annak érdekében, hogy mutogathassa, ő nem akárki, ő az akkor már közismert "Mészáras Pál Vasgyár" tulajdonosának a felesége.

 

Az 1902. év márciusának elején megszületett Róza cselédlány fia, Nagy István, és rá két hétre - Pál legnagyobb örömére - Mészáros Miklóska is. Szerencsére Rózának bőven volt teje, nem okozott gondot a két gyermek szoptatása. Tevékenységének megfelelően, ezt követően nem Rózának, hanem dadusnak szólította mindenki. A gyerekek szépen fejlődtek, Miklóska hosszú ideig azt hitte, a dadus - és nem Zita - az ő mamája, István pediglen és bizonyára a testvére. A fiú valós édesanyja nem sokat törődött a gyermekkel, ezért is romlott meg - az amúgy is katasztrofális -  kapcsolat Zita és Pál között. Rövidesen ez odáig fajult, hogy Zita megtagadott minden házastársi kötelezettséget, vagyis kiköltözött a közös hálószobából, de amikor nagy összejöveteleket rendezett, amelyeken eljátszotta a példás háziasszony szerepét, kifogástalanul viselkedett. Ennek köszönhetően a legtöbb vendég azt sem tudta, fia született a sudár asszonykának. Miután Pálnak elege lett az otthoni veszekedésekből, szeretőt keresett és tartott, dolgozott reggeltől estig, hogy a két nő kiadásait fedezni tudja.

 

A századforduló éveiben fellendülő ipar egyik élvezője lett Pál, már nem kis üzemet, hanem a közel száz munkást foglalkoztató, "Mészáros Pál Vasgyár"-at mondhatta magáénak. Nem is törődött mással csak az öntöttvas áruk gyártásával és a fiával, akit nagyon szeretett. Annak érdekében, hogy ne kelljen a gyereknek az otthoni perpatvart elszenvednie, a ferencesrendiek iskolájába íratta be, így István - az érettségi vizsgákat követő napokig - Esztergomban lakott és csak a szünidőkben tért haza rövid időre.

 

3.

 

Zita tudta, ahhoz, hogy a nagyságos asszonyok gondtalan életét élhesse, az alkalmazottaival békében kell lennie, csak ritkán szabad veszekedni velük. Nagy Rózára végképp nem haragudhatott, mert tudta, sokat köszönhetett neki, hiszen Miklós az ő tején nevelkedett fel, egészséges  fiú lett belőle, ő vitte iskolába, ő ellenőrizte a házi feladatait, szinte mindenben helyettesítette, méghozzá kifogástalanul.

 

Teltek az évek, véget ért a háború, - azt mondhatnám azért, mert egyszer minden a végéhez ér, de ez nagy hülyeség, még ha igaz is - Miklós kitűnően tanult, apja nagyon büszke volt a fiára, eltervezte, hogy a tanult fiú segítségével továbbfejleszti a gyárát. Nem szólt senkinek sem a terveiről, nagy titokban csinált mindent. A gyártól nem messze, telket vásárolt, házat építtetett rá, berendeztette, így várta haza a fiát 1920-ban. Miklós érkezése előtti napon kicseréltette a cégtábláját is, immár mindenki láthatta, hogy a gyár neve ezentúl: "Mészáros és Mészáros Vasgyár" névre kereszteltetett, vagyis hallgat. Elsősorban azért hallgat, mert a pléhdarab nem tud beszélni, csak hallgatni, ahogy azt az évek elteltével természetesnek vesszük, azaz megszokhattuk.

 

Hatalmas ünnepség fogadta a hazatérő Miklóst, sokan összejöttek a nagy eseményre, a ház kertjében felállított asztalok mellett legalább százan ebédeltek, iszogattak / mindkettőt mértéktelenül, mert ritkán jutottak hozzá /, és amikor már befejezték az étkezést, Pál pohárköszöntőt mondott a fiára. Szépen, nagy szeretettel beszélt a fiúról és a közös jövőjükről, majd a következőkkel fejezte be mondandóját: "Most pedig kérek mindenkit, kövessen engem." És elindult. Kicsit döcögősen, mondhatni borgőzösen, de azért határozottan. A népség pedig követte.

 

Először a gyárkapuhoz ment, ahol Miklós szemügyre vehette az új cégtáblát / csak azért ismétlem meg, hogy a "Mészáros és Mészáros Vasgyár"-ról van szó, mert a kóceráj nem sokáig dicsekedhetett ezzel a felirattal /, majd mentek - mondhatni libasorban - tovább, egészen a csodálatos kertben lévő vadonatúj házhoz, ahol a kulcsokat Pál átadta a fiának, sok boldogságot kívánva neki. Jogos üdvrivalgás tört ki.

 

Miklós nagyon meghatódott, szerette és tisztelte az apját, bár ő az iskolában  nem egészen így képzelte el a jövőjét, de akkor és ott, vagyis a saját háza előtt arra gondolt, nem árt, ha szakmai tudását apja koszos gyárában megszerzi, azután majd eldönti, miként élje az életét.

 

4.

 

Elmúlt az ünnepi vasárnap, mondhatni: szertartás, hétfőn reggel következett, mert vasárnap után csak hétfő következhet,  ezért Miklósnak idejében fel kellett kelnie, mert immáron várt rá a munka, illetve a gyár. Legnagyobb meglepetésére a konyhában terített asztal és bőséges reggeli várta, ott állt, gőzölgő kávéskannával a kezében a dadus, és mosolyogva közölte, édesapja úgy döntött, ezentúl ebben a házban lakik majd, ő lesz Miklós szakácsnője, mosónője, takarítónője, azaz mindenese. Miklós megörült a dadájának, hozzárohant, átölelte, magához szorította, majdnem kiverte kezéből a kannát. Ettől a naptól fogva ismét összefonódott az életük. Miklós ritkán ment el a szülői házba, apjával úgyis egész nap együtt dolgozott, anyja nem hiányzott neki, őt csak akkor látta, ha - nagy ritkán - meghívták ebédre.

 

Már érkezése napján  érdeklődött a dadánál tejtestvére, azaz István felől. Megtudta, hogy Miskolcon dolgozik, ott is lakik, de gyakran hazajár meglátogatni az édesanyját, még pénzzel is támogatja őt. Róza  elárulta, ezen a hét végén is hazajön a fia, finom ebédet készít majd hármuknak, azt szeretné, ha ismét olyan jó barátok lennének, mint voltak kiskorukban. Így is történt, nagyon örültek egymásnak, de a legboldogabb ezen a találkozón mégis a dadus volt.

 

Mészáros Pál, nagyon bölcsen, a fiát minden olyan gyáregységben dolgoztatta rövid ideig, amely fontos ahhoz, hogy a gyártás teljes menetét megismerje, sőt, meg is tanulja. Arra kérte Miklóst, ha valami észrevétele van, netán ötlete támad, azonnal mondja el, mert azt szeretné, ha a gyár vezetését / úgy mondta, hogy a "gyárunk" vezetését / később ő venné át, de akkor már úgy menjen a termelés, ahogy azt Miklós a legjobbnak véli.

 

Ezekben a hetekben, hónapokban érezte igazán Miklós, milyen jó iskola volt az esztergomi, ahol nemcsak a matematikát, fizikát tanították meg úgy, hogy a vasiparban nagy hasznát vehesse, hanem a logikus gondolkozást is, amely lehetővé tette azt, hogy hamarosan rengeteg új tervvel álljon elő. Apja lelkesen támogatta az ötleteit, nem sajnálta a pénzt új gépek, technológiák beszerzésére, így hamarosan már nemcsak vaslábosokat és konyhai vasedényeket, hanem más fémből készült eszközöket is gyártottak.

 

A háború alatt a "Mészáros Pál Vasgyár" sok megrendelést kapott a honvédségtől, ugrásszerű fejlődését - többek között - ennek a bevételnek köszönhette. A háború vége óta azonban néhány gép / például az a sajtológép, amellyel a rohamsisakokat gyártották / ott porosodott a műhely sarkában, mindenki azt gondolta, azt már semmire sem lehet használni. De Miklós, mihelyst megismerkedett a gyártástechnológia minden fázisával, azonnal nekilátott a kísérletezésnek, miként lehet más módon, másféle edényeket is gyártani azokon a - látszólag - haszontalan gépeken, hiszen fejlődni kell, nem szabad ennyire ragaszkodni a múlthoz, ezen belül is az öntöttvas lábosokhoz. Nem telt el sok idő, új termékekkel jelentkeztek a piacon, amelyek hatalmas hasznot hoztak a konyhára. Lassan világszerte kiment a divatból a tartós, de igen nehéz, és ennek megfelelően meglehetősen drága öntöttvas lábos, fazék, üst, a szakácsok, háziasszonyok már jobban szerették a könnyű, zománcozott edényeket, még akkor is, ha tudták, ezek nem használhatók évtizedekig, úgy, mint amazok. És ebben egyáltalán nem tévedtek.

 

5.

 

Miklós legnagyobb bánatára István felköltözött Budapestre, és egyre azt hajtogatta Miklósnak, kár az életét abban a porfészekben leélnie, amikor a fővárosban számtalan jól fizető állást kínálnak az olyan kiváló emberek számára, mint amilyen éppen ő. Ha úgy döntene, hogy felköltözne, lakhatna nála is, mert még nem gondol házasságra. Amikor István meglátogatta az édesanyját mindig találkozott Miklóssal, gyakorta leveleztek is. István a leveleiben áradozott arról, micsoda színes és vidám élet folyik Budapesten, rengeteg a csinos és kapcsolatra váró lány, ki kell a lehetőséget használni, itt az ideje a vidám életnek, ráadásul és rövidesen már családalapítási korba is kerülnek, akkor véget ér a gondtalan élet.

 

Miklós jól érezte magát a gyárban, a dadus szeretettel kiszolgálta, dédelgette a felnőtt fiút, ezért arra gondolt, ráér még dönteni, megnősülni pedig még semmiképpen nem szeretne. Látta a szülei tragikus életét, gondolta, vár még, hátha előbukkan majd a valódi, a csodálatos lény, akivel az egész életét leélheti. A húszas évek vége felé azonban komoly gondok adódtak a gyárban, egyre kevesebb terméket sikerült értékesíteniük, nagy lett a konkurencia, hamarosan kezdtek csődbe menni. Megkezdődtek a leépítések, elküldték a munkások nagyobb részét, bezárták a nagy gyárcsarnokot, mert a kicsi is elegendőnek bizonyult a zavartalan termeléshez. Mészáros Pál, életében talán először, teljesen tanácstalan lett, éppen ezért úgy döntött, a fiát kiküldi az Egyesült Államokba, nézzen körül, hátha olyasmit tapasztal, amivel ki lehetne kerülni a gödörből, hiszen onnan már rengeteg olcsó vasárú érkezik Magyarországra, hátha itthon is legyárthatóak lennének azok, vagy éppen azokhoz hasonlók.

 

Miklós még gondolkozott az ötleten, de amikor dadus bejelentette, felköltözik a fiához Budapestre, mert István megnősült, neki ott a helye mellette, hogy ellássa újonnan alakult családját, azonnal döntött. Ekkor jelentette ki apjának,  szívesen elmegy Amerikába körülnézni, de csak rövid időre, mert segíteni akar az édesapjának, illetve a gyáruknak idehaza.

 

De a "Mészáros és Mészáros Vasgyár" cég egyik tagja csalódottá vált rövid időn belül. Méghozzá nagyon. Miklósnak sikerült jól fizető állást vállalnia, New York teljesen elkápráztatta, ráadásul megismerkedett azzal a lánnyal, akit - néhány hónap múlva - feleségül vett. Megtapasztalta, mennyire elmaradott az üzemük, hirtelen ráeszmélt arra, olyan porfészekben lakott és dolgozott, amely neki már nem felel meg, többre, jobbra vágyik. Esze ágában sem volt hazatérni. Az esküvőjéről is csak utólag értesítette a szüleit.

 

Édesapja semmit nem értett az egészből. Mindig is azt gondolta, a fia boldog, elégedett, rövidesen átveszi a gyár igazgatását, amelynek - azt követően természetesen - már "Mészáros Miklós Vasgyár" lesz az elnevezése, ő pedig teljesen visszavonul, amúgy is dolgozott már eleget, csinálja a fia egyedül a munkát. Hirtelen ráébredt, ebből semmi sem lesz.

 

Rettentően elkeseredett. Ezután egyre ritkábban ment be az üzembe, reggeltől estig ivott, állandóan összeveszett a feleségével, mindenkivel, aki a közelébe került, még a dadussal is, a szeretője  elhagyta, mert nem akart részeg emberrel együtt lenni, de hosszú ideig remélte, abban hitt, Miklós meggondolja magát és hazaköltözik.

 

6.

 

István, vagyis a keresztapám - visszatérek a kiinduló ponthoz, azaz a vasláboshoz - apám nővérének, Ilonának a férje lett. Ezzel belépett a családom életébe, amelynek mindannyian örültünk. Az ügyes, szorgalmas fiatalember hamar karriert csinált Budapesten, Először a IX. kerület egyik eldugott utcájában nyitott vegyesboltot, majd átköltözött a Rákóczi útra és az ő neve fémjelezte Budapest egyik legszebb üzletét, vagyis a: "Nagy Csemegebolt" felírást viselő, szép festményekkel telepingált cégtáblát főként. Nemcsak a neve volt Nagy, hanem a kínálata és az üzlet mérete is. Dőlt a pénz a házi kasszába, de a felesége, azaz a nagynéném, vagyis a keresztanyám, gondoskodott arról, hogy ne penészedjenek meg a százpengős bankók a párnák között elrejtve, keljenek életre, legyenek hasznosak.

 

A kor kispolgári ízlésének megfelelően nagy lakásban laktak, cselédlányt tartottak, autót vásároltak, külföldre jártak üdülni, de azért a Balatonon  villát is építtettek, lássa mindenki, nem akárkivel van dolguk, hanem a méltán híres "Nagy Csemegebolt" tulajdonosával. Keresztanyám - akkor még nem sejtette, de előrelátóan és okosan - rengeteg értékes festménnyel, valódi perzsaszőnyegekkel díszítette fel a lakást, márkás porcelán készletek kerültek a hatalmas vitrinbe, illetve az asztalra, és - természetesen - ezüst evőeszközzel került szájukba a falat. Amikor elmentek operába, színházba, keresztanyám úgy nézett ki, mint a karácsonyfa, függtek rajta a drágábbnál drágább aranyékszerek, amelyeken szikráztak a hatalmas a briliánsok.

 

Óriási szerencséjükre István "hozománya", az édesanyja, Róza, azaz a dadus és a keresztanyám jól kijöttek egymással, így a fiatalasszony, nem is csinált semmi érdemlegeset otthon, a ház körüli gondokat megoldotta az anyósa, azaz István mamája, vagyis a valaha volt dadus. Amíg István dolgozott a boltban, addig a keresztanyám nagyokat sétált a belváros utcáin, ha megtetszett valami neki, azonnal meg is vette, de nem cipelte haza, mert az nem illendő, a csomagot a kifutófiú vitte a Váci utcai előkelő lakásba, ha tenyérnyi volt a mérete akkor is. Súlytalanságáról ne is beszéljünk. A dada pontosan tudta, ilyenkor mekkora borravalót illik adni a fiúknak, hogy elterjedjen a híre: ezek a nagyságosok a jobbik fajtából valók.

 

Egyetlen dologban nem voltak szerencsések: nem született gyermekük, pedig mindketten erre vágytak. Ez lett viszont az én - nem is kis - szerencsém, mert engem - és az öcsémet - úgy szerettek és kényeztettek, mintha az ő gyerekeik lennénk. Ez a tény, későbbi sorsom egyik meghatározó pillére / amely később - ettől teljesen függetlenül - összerogyott / lett.

 

István és Miklós eleinte sűrűn, később egyre ritkábban levelezett egymással, örömmel vették tudomásul, mindkettőjüknek jól megy a sora, de - ennek ellenére - mindösszesen egyszer sikerült összetalálkozniuk a negyvenes évek elején, amikor Miklós, a Budapesten rendezett konferencia egyik előadója volt. Akkorra már hírneves tudós lett belőle, és ez a tény, alaposan megváltoztatta. Egyre kevesebbet gondolt szeretett édesapjára, aki lehetővé tette, hogy ilyen karriert fusson be, és amikor meghaltak a szülei, már eszébe sem jutott a Miskolc melletti ócska üzem, amely valaha a tisztes "Mészáros és Mészáros Vasgyár" nevet viselte, amely időközben már meg is szűnt.

 

Amikor Budapesten találkozott Istvánnal, szomorúan vette tudomásul, hogy a dada is meghalt, István sem olyan már, mint gyermekkorában, nagyzoló feleségét, vagyis a keresztanyámat pedig egyenesen ki nem állhatta. Először a kereszt szüleim a lakásukon fogadták Miklóst, nagy szeretettel vették körül, de az amerikaivá vált régi cimbora, mondhatni: tejtestvér, ahogy már neveztem, csak csóválta a fejét a sok fölösleges holmi láttán. Amikor Miklós viszonozni akarta a meghívást, étterembe hívta Istvánt, de a keresztanyámat - szándékosan - elfelejtette meghívni.

 

Egészen a negyvenes évek végéig leveleztek, de amikor nálunk - a felszabadulás utáni években - már az a személy is gyanússá vált, aki Amerikába levelet írt, főként az olyan burzsuj, mint amilyennek István, a bolt-tulajdonos számított, biztonsági okokból úgy döntött, nem ír több levelet Miklósnak.

 

Mindeközben azonban a kereszt szüleim mindennapjai alaposan megváltoztak. Államosították az üzletet, de legalább bolti eladóként alkalmazták a keresztapámat a saját üzletében, nagy kegyesen és - legfőképpen - nagyon alacsony bérért. Igaz, már nem kellett költeniük az autóra, a nyaralóra, mert mindkettőt elvették, a cselédlányt el kellett küldeni, mert a cselédtartás megbocsájthatatlan bűnnek számított akkoriban, szóba se jöhetett külföldi üdülés, maradt a színház és az opera, mert a belépőjegyek viszonylag olcsók voltak, ráadásul erről, az  utolsónak maradt  élvezetről végképp nem akartak lemondani. Ettől az időtől kezdve keresztapám azt a poént mondogatta, ismételgette mindenkinek, "eltartott" lett, mert abból élnek, amiket a keresztanyám korábban összevásárolt, s amelyeket lassacskán eladogattak.

 

Problémát jelentett azonban a lakás, amelyben változatlanul laktak, és amelytől nem akartak megválni, de kettőjük számára - az előírások szerint, leginkább Budapest romba döntésének következményeként - ez túl nagynak bizonyult. Társbérlőt tettek a lakásba, akinek az eltávolítása az aranykészlet jelentős hányadát megcsapolta, de - hosszas alkudozás után - végre elköltözött az ebadta, ahogy keresztanyám kedvesen nevezte a férfit. Távozásának napján, vagyis kijelentkezése után öt perccel,  engem jelentettek be lakóként, nehogy megismétlődhessék ez a galiba, de ez a lépésük - akkor még ezt senki sem gondolta -, sok szempontból meghatározta a további életemet, az első házasságomat leginkább és legfőképpen.

 

Az ötvenes évek elején még dolgozott a keresztapám, de az egészségi állapota rohamosan leromlott, mígnem - 1957-ben - meg is halt. Keresztanyám egyedül maradt, pontosabban - jogosan, mint ott lakótól és egyik örököstől - elvárta, segítsem a mindennapjaiban, amennyire erőmből telik, de mindenek előtt, minden éjjel aludjak otthon, jelesül a mellette lévő szobában.

 

7.

 

1957-ben egyetemre jártam még, de időközben összejöttem az egyik évfolyamtársammal, azaz Julival. Mindketten készültünk a nagy napra, amikor végre munkát vállalhatunk, pénzt kereshetünk. Ő kollégiumban lakott, mert Miskolcon éltek a szülei. Keresztanyám, amikor - olykor - felvittem Julit a lakására, úgy csinált, mintha semmit nem venne észre, de addig nem jött ki a szobájából, amíg Juli nálam volt. Azután egyre pimaszabbak lettünk, még nálam is aludt a lány. A hancúrozást követő napon együtt mentünk az egyetemre. Egy alkalommal az előszobában összefutott a keresztanyám Julival, beszédbe elegyedtek, amelynek komoly következményei lettek - leginkább és elsődlegesen - számomra.

 

Másnap találkoztunk a konyhában, beszélgettünk szokásunknak megfelelően, majd keresztanyám hirtelen behívott a szobájába, leültetett, és nagy komolysággal a következőket mondta: "Ha elveszed feleségül Julit, ő is ideköltözhet a lakásomba." Ez nagyon szépen és ígéretesen hangzott, hiszen Budapesten akkor lakáshoz jutni képtelenség volt, de ennek mégis komoly következményei lettek. Például a válásom 1970-ben. De addig még sok víz lefolyt a Dunán, bár arról én végképp nem tehetek.

 

Nem illettünk össze, de úgy gondoltam, aki nekem adta a szüzességét, azt illik feleségül vennem. Meg is tettem, amit részben megbántam, részben nem. Azért nem, mert Julitól született a fiam, akire nagyon büszke vagyok, mert megtalálta a helyét, boldog családban él, két gyermeke van, de sajnos nagyon ritkán találkozom velük, mert tőlem messze élnek.

 

A legtöbb párkapcsolatban a gyermek születése megerősíti a házasságot, nálunk ez nem így történt. Juli, amikor elhagytuk az egyetemet, nagyon jó állást kapott, ahol rövidesen vezető pozícióba is került. Komolyan vette a hivatását, tökéletesen akarta végezni a munkáját, ezért sem rám, sem a háztartásra nem maradt ideje, energiája. Én szorgalmaztam, legyen gyermekünk, az majd helyrebillenti a családi egyensúlyt, de nem így történt. Juli valóban megszülte a fiúnkat, de úgy gondolta, ezzel mindent letudott, a többit végezzem el én. A fürdetéstől és a pelenkázástól kezdve mindent én csináltam, én hordtam bölcsibe, oviba és a suliba, én jártam szülői értekezletekre, ahol csupa anyuka vett körül, mindezt addig folytattam, mígnem a fiam első gimnazista nem lett. Ekkor újból elvált, és szinte azonnal hozzáment ahhoz a német kutatóhoz, akivel korábban munkakapcsolatban volt. Nem is jött haza többé, mert - ezt követően - a férjével dolgozott együtt a lipcsei kutatóintézetben, ahol megbecsülték őt, komoly karriert futhatott be. Távozása nem érintett különösebben, de az igen, hogy - ettől a naptól kezdve - a fiamat nagyon ritkán láthattam. Eleinte nyáron még nálunk töltött egy-két hetet, de amikor elvégezte az egyetemet és elkezdett dolgozni, már csak levelezésre futotta az erejéből.

 

Akkor fordult megint jobbra az életem, amikor - válásomat követő két év elteltével - ismét megházasodtam, feleségül vettem Magdit. Ahogy a mesében mondják: "Boldogan éltünk, míg meg nem halt." / Elnézést kérek a kis módosításért. /Amikor megemlítette - a házasságunk második évében - hogy szeretné, ha gyermekeink lennének, azonnal nemet mondtam, mert úgy véltem, a gyermek születése akár tönkre is teheti a házasságomat. Erre vonatkozóan volt már tapasztalatom. A meglehetősen kegyetlen és - később már beláttam - ésszerűtlen döntésem azonban nem okozott törést a házasságunkban, Magdival valóban boldogan és gondtalanul éltünk negyvennyolc évig, halála után azt sem tudtam, mit kezdjek magammal.

 

Halálának másnapján átalakítottam a ház berendezését, kiirtottam az összes virágot / Magdi imádta a virágokat /, a szekrényekből a padlásra vittem a ruháit, mert úgy éreztem, a veszteséget nem tudom másként elviselni, csak ha nem kerül minduntalan valami az utamba, ami rá emlékeztet.

 

A használhatatlan vaslábost azonban a régi helyén hagytam a konyhaszekrény mélyén.

 

8.

 

Amikor Juli a fiammal végleg elhagyta az országot, keresztanyám már nagyon beteg volt. Juli becsületére legyen mondva, nagyon jó idősek otthonába helyezte el, a költségeket is ő fedezte egészen a haláláig, igaz, időközbenben eladták - nem kis összegért - kereszt szüleim lakását, a még megmaradt értékeket, többek között azt a kedvenc festményemet is / Mészöly Géza kisméretű tájképét /, amelyet hiába kértem, nem adott oda.  Akkor még nagyon haragudott rám Juli. Lehet, hogy jogosan, de ezen már kár törpölnöm.

 

Időközben megöregedtem, megéltem a 90. esztendőt, mindenki meghalt körülöttem. A szüleim, az öcsém, a barátaim jelentős része, még távoli rokonom sincs. Ahogy az teljesen természetes, egyre gyakrabban jutnak eszembe életem jelentős, és kevésbé fontos emlékei, így jártam a napokban is. Valamit kerestem a konyhaszekrényben, amikor beleütközött a kezem a vaslábosba. Elővettem, kitettem az asztalra és hosszasan bámultam rá. Eközben jutott eszembe az a köteg írás, amelyet még a keresztanyám adott nekem a halála előtt, amelyet azóta sem bontottam fel. Tudtam, hol van, letettem a lábos mellé, izgatottan vágtam el a spárgát a mappán, vettem a kezembe egymásután a  megsárgult leveleket, írásokat, képeslapokat. Keresztapám, keresztanyám egymáshoz írt leveleinek olvasásakor ismét megállapíthattam, milyen szépen és tartalmasan éltek együtt, mekkora csapás lehetett keresztanyámnak, amikor keresztapám, viszonylag fiatalon meghalt. Sírva fakadtam, de nem szégyellem.

 

Amikor az utolsó, ráadásul leragasztott és címzés nélküli levél elolvasására került sor teljesen elképedtem. Keresztapám írta édesanyja halála után Miklósnak, de - ezek szerint - nem küldte el. Ennek megfelelően keresztanyám sem tudta meg, mit tartalmazott a levél. Azt akarta keresztapám Miklós tudomására hozni, hogy az édesanyja, Nagy Róza, vagyis a dadus, halála előtt elmesélte neki élete legnagyobb tragédiáját, vagyis azt, hogy nem szólhatott senkinek arról, Miklós Pálnak / a "Mészáros Pál Vasgyár" tulajdonosának / nemcsak egy fia volt, Mészáros Miklós, hanem még egy: Nagy István is. A két féltestvér sohasem tudhatta meg, egyazon apától származnak.

 

 

9.

 

Annak tudatában, hogy ez a bizonyos vaslábos fontos kelléke az életemnek, ismét eldöntöttem, visszateszem a konyhaszekrénybe, a jól megérdemelt helyére, a sorsát pedig a véletlenre bízom. Amúgy sem foglal el túl nagy helyet, talán két literes lehet mindössze.

 

Ugyanígy cselekedtem az írásokkal is. Gondosan visszahelyeztem a mappába, átkötöttem spárgával, de előtte leragasztottam azt a bizonyos levelet, ne olvassa el már soha senki, maradjon ezután is titok, ha már eddig az volt, és visszatettem a ruhásszekrény polcára, oda ahol évekig háborítatlanul pihent.

 

Tegnap azonban - azon kívül, hogy a lábast és az írásokat ki-be rakosgattam - más is történt. Tudatára ébredtem annak, hogy lassan véget ér az életem - ebből kifolyólag -, valami nincs rendben a vaslábos / pontosabb és főként ezen vaslábas / körül. Tartozom annyival a kereszt szüleimnek, hogy ne érjen véget sokat látott és tapasztalt élete kukában, mert, ha meghalok, bizonyára ez lesz a sorsa.

 

Ismét, de most már utoljára, kivettem a konyhaszekrényből a lábasnak nevezett lábost, kivittem a kertbe, teletöltöttem friss vízzel, leültem a teraszra, majd szeretettel és kíváncsisággal néztem a fel-felcsillanó apró víztükröt a lábos tetején.

 

Nem telt el öt perc sem, éppen valahová elkalandozott a szemem, amikor hangos csobogás ütötte meg a fülemet. Régi barátom, szinte kertem tartozéka, Gyuri nevű feketerigóm, akit azért hívok Gyurinak, mert állandóan azt ismételgeti: Gyuri, Gyuri, Gyuri, a rekkenő hőségben vígan lubickolt a vízben, illetve abban a vaslábosban, amely a "Mészáros és Mészáros Vasgyár" terméke volt / ha nem, akkor sem tragédia, mert a mondandómon ez mit sem változtat /, és amelyet a családomban mindenki - teljesen helytelenül, de talán éppen ezért számomra kedvesen és emlékezetesen - vaslábasnak nevezett.

/ 2025 /