Horváth Iván Világcsúcs kísérlet

 

Világcsúcs kísérlet

 

 

„Egy vakmerő bűnöző érezheti magát biztonságban. De sohasem érezheti a megelégedettség és a kielégülés felhőtlen örömét.”

/ Michel de Montaigne /

 

 

1.

 

Kár, hogy a rikkancsok kimentek a divatból - pedig én még jól emlékszem rájuk, igaz, helyettük mostanság a politikusok, politikus jelöltek állnak az utca sarkára és ordibálnak össze-vissza, legtöbbször ugyanúgy hazugságokat kiabálva, mint azt régen a rikkancsok tették -, mert ezen a különleges reggelen a következőket kiabálhatták volna Párizs utcáin:

 

„Szenzációs hír! Louis d'Adouard, a világhírű francia kötélgyalogló, világcsúcsra készül! Szenzációs hír!

 

Ráadásul valóban ezt kiabálták, mert a történetem még abban az időben játszódik, amikor valódi rikkancsok adták hírül az egyáltalán nem biztos, hogy valódi híreket. Azért teszek így, nehogy valamelyik ország magára és a mostani hétköznapjaira  ismerjen, hiszen sok minden változik a világban, de az alapvető dolgok sohasem. Főként nem a politikában.

 

Ellentétben a megszokottakkal, ezen a reggelen megjelent újságokban, tehát valóban hírt adtak arról, hogy Louis d'Adouard, akit a családja egyszerűen, de annál nagyobb hangsúllyal Adunak szólított / én is ezt teszem majd a könnyebbség kedvéért, ráadásul régen sokat ultiztam, ezért ez a szó igen kedves nekem / és akiről addig még a kutya sem hallott, egy szál kötélen egyensúlyozva, amelyet Párizs és London között feszítenek ki, átsétál egyik fővárosból a másikba. Miután több napot vesz igénybe ez az attrakció, nemcsak a szokásos rudat viszi magával, hanem egy kis – ülésre is alkalmas – szerkentyűt, amelynek kötelét a nadrágszíjába köti, nehogy útközben elhagyja. A szék ülőkéje alatt lesz az élelmiszer és ital felhalmozva, valamint rengeteg ruhaféleség, hiszen a la Manche csatorna időjárása teljesen kiszámíthatatlan, néha még szundíthat is egyet, ha rátör az álmosság. Azt is kiszivárogtatták, hogy néhány flaska italt – méghozzá egy nevezetes Calvados fajtájút – is visz magával, mert az izgalmakat csak enyhén italos állapotban tudja majd gyalogolás közben feledni, vagy még inkább és legfőképpen legyűrni.

 

A cikkben azt is közölték, hogy mikorra tervezik az első átgyalogolási kísérletet, ugyanis viharos idő esetén a produkciót elhalasztják. Az indulást, vagyis az első lépéseket bárki megtekintheti. Bizonyára sokan lesznek kíváncsiskodók, hiszen egy francia férfi bizonyítja ismét a világnak, hogy milyen emberek is ők. Éppen ezért Párizsban az atlétikai stadiont veszik majd igénybe a több ezer ember kényelmes elhelyezésének érdekében. Ott ülve, eszegetve, főként iszogatva, mindenki kényelmesen végignézheti, amint Adu keresztülmeneteli azt a szakaszt, amely éppen a nézők fölött húzódik. Ez is legalább háromszáz méter, így, ha kamu az egész, akkor az a bizonyos Louis d'Adouard már az első méterek után lezuhan, ami azért nem semmi szórakozást jelent nagyon sok ember számára.

 

Magától értetődő, hogy ezek az előkészületek rengeteg pénzbe kerülnek, arról a hosszú kötélről, amelyet Párizs és London között feszítenek ki, nem is beszélve. Ennek különleges anyagból kell készülnie / ezt francia gyárban, francia emberek állítják majd elő /, mert nemcsak Adut, hanem saját súlyát is el kell bírnia. Éppen ezért a nézőktől belépődíjat kérnek majd, ami nem számottevő, de a szenzációnak megfelelő összeg lesz. Amennyiben a kitűzött időpontban a világszenzációs kísérlet elmarad a rossz idő miatt, a bevételből származó összeget a beteg gyermekek támogatására fordítják, méghozzá úgy, hogy az utolsó fillérig a BGYTA / Beteg Gyermekek Támogatása Alapítvány / számlájára utalják át. Csupán abból a pénzből gazdálkodnak majd a lelkes szervezők, amely a világcsúcs-kísérlet valós napján folyik be.

 

 2.

 

Adu a d'Adouard család egy-szem gyermekeként nőtt fel Marseille nyomornegyedében, de annyi gondot okozott idősebb Louis d'Adouardnak és kedves, de állandóan kiabáló és veszekedő feleségének, mintha öten lettek volna gyermekek a családban. Gyakorlatilag utcagyermekként tengette mindennapjait, leginkább azokat, amelyeket az iskolapadban kellett volna eltöltenie. Szülei nem sokat törődtek ezzel, de azzal sem, mit csinál ez a haszontalan kölyök egész nap. Pedig érdemes lett volna odafigyelniük, mert akkor Adu elkerüli azt a börtönt, amely –  lopásért – először néhány hónapra lakhelyeként szolgált. Arról nem is szólva, hogy később már évekre el kellett búcsúzniuk egymástól a d'Adouard család tagjainak, mert Adu – utolsó alkalommal – már több évre került rács mögé. Még nem tartok itt, de elárulom, ezek az évek többet jelentettek Adu életében, mint az a néhány év, amit – hellyel-közzel – az iskolában töltött. Főként az a tényező hatott rá legerőteljesebben, hogy egy cellában ült kora egyik legnagyobb pitiáner szélhámosával, aki nemcsak kitalálta a gaztetteit, hanem végre is hajtotta azokat. Már amikor nem volt éppen börtönben. De ezeket a – látszólag – üres és egyhangú börtön-napokat tervezgetésre fordította, hiszen ki kellett találnia az újabb ötletet ahhoz, hogy némi pénzhez jusson akkor és ismét, amikor majd végre szabadul.

 

Adu – mint már említettem – többet járt az iskola mellé, mint az egyébként hangulatos, a gyermekek zsivajától hangos osztálytermekbe, meg is tanult írni, olvasni, számolni már kevésbé, s ennek köszönhetően azt sem tudta volna kiszámolni, milyen távolságban van Párizs Londontól. De ez, tizenéves korában eszébe sem jutott, de az igen, miként lehet néhány fillérhez jutni, ha már az emberfia megszületett. Biztos pénzforrásokra tett szert, s ezek – nagyjából – fedezték is azokat a költségeket, amelyek számára adódtak. Az egyik és talán legfontosabb ilyen költség a fájdalomdíjra kifizetett volt, sokszor nem kis összeg. Mértéke attól függött, mekkorára sikerült az ütés, amellyel leterítette a vele szemben álló – szintén - utcakölyköt. Először nem törődött azzal, hogy a gyáva nyúl hazarohan, elmondja apjának, hogy Adu, teljesen indokolatlanul megverte, mire az apja kirohant az utcára és félholtra verte szegény, bár nem éppen ártatlan Adut. Ettől kedve a bánatpénz mellett döntött. Kis ütésért kis összeget, nagyért jókora összeget perkált le a szenvedő kezébe, aki jókat vigyorgott magában, mert előtte addig cukkolta Adut, amíg meg nem unta a zaklatást és le nem ütötte. De mit számít a kék folt és velejáró fájdalom, ha ez pénzt hoz a konyhára.

 

A biztos bevételi forrás pedig abból adódott számára, hogy anyja őrá bízta azt a nemes feladatot, miszerint apját, az idősebb Louis-t, esténként a kocsmából hazakísérje, merthogy az öreg sohasem talált haza. Eleinte csak kézen fogta és ráncigálta az apját, aki alig állt a lábán, később azonban jobbnak látta, ha a hátára veszi és úgy vonszolja magával a tehetetlen férfit. Mivel Adu nemcsak verekedett, hanem arra is gondot fordított, hogy izmos, erős legyen, bár még nem tudta, hogy ezt a tulajdonságát sokszor fogja majd kamatoztatni, főként a börtönévek alatt, mert nem mer majd kikezdeni vele senki se, pedig ez mindennapos jelenség a méltán unatkozó férfiak között.

 

 

3.

 

Talán öt-hat éves lehetett Adu – még nem járt iskolába, bár később sem sokszor – amikor elkezdett gyakorolni. Nem is akármit, mert pénzt akart keresni vele. Először arra gondolt, kiáll a sarokra és hazafias dalokat énekel, s dől majd a sapkájába a pénz. Ki is próbálta, de ez nem ment neki, mert botfülű volt, és csak recsegtetni tudta a hangszálait. De azt nagyon és főként csúnyán. Hasonlatosra sikeredett ez a kísérlet, mint amikor a szamár bemelegít ahhoz, hogy rendesen, ráadásul messze-hangzóan tudjon iázni, vagyis és mindenképpen ordítani.

 

A házak elé, mint minden rendes és főként szegény városnegyedben, székeket, padokat tettek ki, hogy esténként odaülve eltrécselhessenek a szomszédokkal, járókelőkkel. Nem messze a házuktól / inkább kalyibának nevezném azt a szoba-konyhás valamit, amelyben meghúzták magukat / az egyik ház elé nem széket, hanem – keményfából készült – padot tettek ki. Azon a napon, amelyen megszületett Adu első egyensúly-kísérlet terve, esett az eső, így senki nem tartózkodott az utcán. Kivételesen iskolából tartott hazafelé, amikor meglátta a padot. Odament az alkalmatossághoz és – nemes egyszerűséggel – felfordította, hogy a lábai égnek álljanak. Ilyen módon feltárult a padkészítő iparos furfangja: azért lett a pad ilyen strapabíró, mert a lábait keresztrúd kötötte össze. Mintegy másfél méter hosszú volt ez a rúd. Gondolt egy nagyot, felugrott a rúdra, kezével egyensúlyozva megpróbált végigmenni rajta. Elsőre még egyet sem lépett, máris leesett. De Adut kemény fából faragták, akárcsak a padot, így addig kísérletezgetett, amíg sikerült az attrakció.

 

Eltelt néhány nap, kisütött a nap, a nyomornegyed összes lakója kiült este a ház elé beszélgetni. Nevezett padon is ültek, méghozzá heten. A szülők és öt vásott kölyök, közülük kettő Adu brancsához tartozott. Megszületett a terv: a gyerekek rábeszélik a szülőket, hogy vasárnap este adják át a padot Adunak, aki olyan mutatvánnyal áll elő, hogy leesik az álluk. Való igaz, hogy így mondták, csak azt nem tudom, miért jó, ha valakinek leesik az álla. Főként, ha úgy is marad.

 

Csakhogy mindennek ára van, le kell fizetni a két havert. De honnan vegye a pénzt? - tette fel magában jogosan a kérdést Adu. Elment apróságokat lopni a közeli boltba, majd – teljesen természetes és magától érthető módon -, a lopott árút féláron eladta, ebből bőségesen lekenyerezte a két gyereket. Miután simán és könnyedén ment a lopás, ezt a jó szokását sokáig – pontosan az első bírói ítéletig – meg is tartotta, azt követően pedig fokozta.

 

Ment minden, mint a karikacsapás, a gyerekek lefizetve, a család felállva, a pad felfordítva, jöhetett a mutatvány. Adu a vasárnapi sapkáját / ez kevésbé volt koszos, mint a másik, hiszen ezt csak akkor vette fel, amikor templomba ment a szüleivel, az pedig ritkán esett meg vele / tette a pad mellé, arra gondolva, a szép sapka nagyobb mértékű elismerési pénzadományt eredményez majd.

 

Ráállt a pad rúdjára, kezeit széttárta és egyensúlyozgatva – lassan, nehogy hamar véget érjen a mutatvány – elindult. Néhányszor még mű-leesést is mímelt, bizonyítandó, milyen nehéz és veszélyes mindaz, amit csinál. Amikor végre a pad másik végéhez ért, dörgő taps – viszont kevés pénz – fogadta a csodálatos attrakciót. Leginkább apja tapsolt, sőt, az estére félretett és borra szánt pénzéből néhány centime-ot beledobott fia sapkájába. Lehet, hogy nem józanodott még ki az előző napi italozásból, de ezt csak én, a rosszmájú pasas teszem hozzá.

 

 

4.

 

Adu pedig – annak rendje és módja szerint, de mégis egészen másként, mint a többiek – lassan felcseperedett. Ennek megfelelően az apróbb lopások helyére a nagyobb lopások kerültek, és ez azt eredményezte, hogy huszonöt évesen már rendes börtönbüntetést kapott, amit egyáltalán nem vett rossz néven, mert legalább rendszeresen megkapta a reggelijét, ebédjét és vacsoráját, amit odahaza csak áhított, de szinte sohasem tették elé az asztalra. Esténként nem kellett a kocsmából hazavonszolni az apját, még azt sem kellett végighallgatnia, amit az anyja ilyenkor kiabált / egyébként mindig ugyanazt, amit csak ő nem unt meg, a fia viszont már régen /, ráadásul olyan cellatársat kapott Lolo személyében / itt jegyzem meg, sohasem tudta meg Adu, mi is Lolo igazi neve, még akkor sem, amikor Argentínában együtt ették a hontalanok keserű, de annál több kaviárral és lazaccal megrakott kenyerét, bár akkor már Leónak szólította, de most még nem árulom el, miért /, aki a további életét alapvetően megváltoztatta. Ha valaki most azt gondolná, Adu élete akkor és ott siklott ki véglegesen, az alaposan / de legalábbis részben / téved, merthogy szabadulásuk előtt nem sokkal egyezséget kötöttek, amelynek két fontos alappillére volt: a kötélgyalogolás és Argentína.

 

Érdemes néhány gondolatot szentelnem Lolo életére és pályafutására is. Ő Párizsban született, de hasonló körülmények között élte gyermekkorát, mint Adu. De ő nem a részeg apját kísérte esténként haza, hanem az anyját, ami azért – valljuk be őszintén – egy fokkal rosszabb, bár ugyanakkor könnyebb is, ha nem túlsúlyos az illető nőszemély. Neki eszébe sem jutott, hogy apró lopásokra pazarolja idejét és tudását, ő azt állapította meg egészen fiatal korában, hogy akit be lehet csapni, azt be is kell csapni, annak úgy kell, megérdemli! Ezt - pontosabban – úgy értelmezte, hogy megpróbálta becsapni a mindenkori kiszemelt áldozatát, és ez általában olyan jól sikerült neki, hogy utoljára már nyolc év fegyházbüntetést kapott érte. Ebből gondolom, ez nem lehetett néhány centime-os félrevezetés, mert abból nem lehet sem megélni, sem ilyen szépen hangzó börtönbüntetést elérni. Lolo pedig szeretett élni, mégpedig nagy lábon, de sokáig nem tudta, miként kell és lehet ennek feltételeit megteremteni. Igazából csak a börtönben, majd Argentínában jött erre rá, de ott aztán nagyon.

 

Azt is érdemes megjegyeznem, hogy Lolo, ellentétben Aduval, a magas, izmos, lapátnyi kezekkel bíró fickóval, nyiszlett volt, alacsony, sovány, látszott, ő sohasem akarta az igazát a testi erejével bizonygatni. A fejmérete is normális volt, csupán az agytekervényei voltak kifinomultabbak, mint más hétköznapi emberé, emiatt születhettek meg abban a jobbnál, jobb szélhámos ötletek.

 

Lolo már dörzsölt rab volt, amikor megérkezett a cellájába Adu, bár egyikük sem kérte a másikat rabtársnak, de az senkit nem érdekelt, mit gondol minderről a rab, mármint a börtön tiszteletre méltó igazgatóságának döntéséről és leginkább okáról. Adu vele majdnem egykorú volt, csak méreteiben más, de egyforma pitiáner bűnözők voltak, ezért hamar szót értettek egymással. Sőt, össze is barátkoztak, ami a börtönökben ritkán fordul elő, mert ott más viszonyok uralkodnak, mint a másik világban, de ez még nem jelenti azt, hogy a külső jobb világ, mint ez a zártkörű.

 

Már vége felé jártak büntetésük letöltésének, amikor elkezdték tervezni a jövőt. Azok a fiatalok, akik ilyet nem csinálnak, nem teszik jól, mert tervezés nélkül nem élet az élet. Megtervezve sem mindig, főként akkor nem, amikor az emberfia börtönből szabadul. Amikor Adu egyszer elmesélte Lolonak, hogy a pad felfordításával és a rúdon tett esetlen mozdulataival miként aratott hatalmas sikert, társa / akkor még nem bűn-,  hanem börtöntársa / szeme felragyogott, mert azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mármint azt, hogy ezzel a sorstárssal érdemes szövetkezni. Ketten még sokra vihetik az életben, csak az kell hozzá, hogy az általa pontosan kidolgozott tervet Adu maradéktalanul hajtsa majd végre. A tervről és annak végrehajtásáról később szólok, mert addig még mindketten három hónapig a zárkájukban ücsörögtek és finomították a tervet. Azt pedig, hogy mennyire sikerült ez a finomítás, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezidőtájt, amikor e sorokat rovom, gondtalanul és viszonylag nagy lábon élnek Argentínában.

 

5.

 

Eljött a nagy nap, kiléptek az utcára, a börtönkapu döngve csukódott be utánuk. Eszükbe sem jutott, hogy ezt a túlságosan nem is, de azért viszonylag jó helyet nem szeretnék ismét felkeresni, sem egyedül sem kettesben, pedig ők valóban harmonikusan éltek a rácsok mögött, amit azért kevés volt rab-együttes mondhat el magáról.

 

Adu Párizsba, Lolo Londonba utazott. Ezt követően konzekvensen és megfontoltan követte mindegyikük az előre elhatározott terv végrehajtását, amelyet nem kívánok részletezni, ugyanis meglehetősen unalmas egy ilyen világraszóló bűntény aprólékos előkészítése. Nekik is közel egy évig tartott. Inkább visszaidézem történetem kezdetét, amikor a párizsi rikkancsok egytől-egyig ezt kiabálták azon a bizonyos és szép reggelen: „Szenzációs hír! Louis d'Adouard, a világhírű francia kötélgyalogló, világcsúcsra készül! Szenzációs hír!” Az más lapra tartozik, hogy ellentétben a rikkancsok szokásaival, most valós hírt közöltek, mert – ez az ordítozás csütörtöki napra esett – valóban az ezt követő vasárnap délelőttjét tűzték ki az attrakció megkezdésének időpontjául. De csak akkor, ha jó idő lesz. Esőben, hóban nem lehet a kötélen gyalogolni, mert az veszélyes, főként nem 344 kilométert, ami több, mint nyolc maratonfutásnyi távolság, ezért ez több napos gyalogolást jelent majd, ha sor kerül rá. Ráadásul csúnya időben nem lehet látni a magasban egyensúlyozót, illetve azt sem, hogy – mellélépve a kötélnek – a mélybe zuhan, ami sokkal érdekesebb, mint a gyaloglás, főként, ha palacsinta lesz az emberből a földre érkezés után, méghozzá abban a pillanatban és mindörökre. Az alaposan átgondolt terv részeként, Adu arcképe, sőt, félmeztelen, valóban izmos fotója is megjelent az újságokban, így mindenki láthatta, igen, ez a francia férfi megteszi a csodát és átgyalogol a la Manche csatorna fölött, az angolok pedig fanyalogjanak, irigykedjenek csak, úgyis sok bajunk volt már velük az eltelt évszázadok viszonylatában.

 

A gonoszokat az Isten megsegíti, vagy – talán – drukkol  nekik. Ez történt ezen a vasárnapon is. Borus reggelre ébredtek a párizsiak, már-már azon gondolkoztak, el sem mennek az atlétikai stadionba, mert úgyis elmarad a világcsúcs kísérlet. De amilyenek ezek a franciák, semmiről sem akarnak lemaradni, egyébként sem drága a belépőjegy, legfeljebb az árát, amit egyébként elittak volna, megkapják a szegény gyermekek a BGYTA jóvoltából. A jó szív igen fontos, az adakozás is, csak veszélyes cselekedet, mert a pénzadomány nem mindig ér célba.

 

Mondanom sem kell – azért mondom -, hogy az egész cécó szervezését Párizs egyik legismertebb, legmegbízhatóbb cége vállalta magára, így az elmaradt előadás által befolyt összeget valóban átutalták – az utolsó fillérig, azaz, centime-ig – a BGYTA megadott bankszámlájára. Olyan izgatottak és hazafiak voltak az attrakció előtt, hogy senki nem nézett utána, ez a megadott bankszámlára kerülő pénz London egyik bankjában landol majd, bizonyos Leopoldo Hernández nevű, egyébként ismert és tisztelt – mármint az eredeti - argentin vállalkozó bankszámlájára.

 

A következő csütörtökön már hajnalban kezdték a rikkancsok az ordibálást: „Szenzációs hír! Louis d'Adouard, a világhírű francia kötélgyalogló, világcsúcsra készül! Szenzációs hír!”

 

Vasárnap délelőtt, pontosabban a kitűzött időpont előtt egy órával megint megtelt az atlétikai stadion izgatott emberekkel, de hiába mentek, tizenegykor olyan zuhé támadt, hogy a kíváncsiskodók java-része bőrig ázott. Sokan meg is fogadták: nem érdekli őket a továbbiakban Louis d'Adourad és a francia dicsőség, menjen legközelebb helyettük más a stadionba, de csak akkor, ha szeretnének elázni, ők inkább a kocsmába mennek, ott is el lehet ázni, de az egy fokkal kellemesebb.

 

Még nem következett el a következő hétvége, a rikkancsok még nem gyakorolták a szokásos szöveget, miszerint: „Szenzációs hír! Louis d'Adouard, a világhírű francia kötélgyalogló, világcsúcsra készül! Szenzációs hír!”, amikor Adu és Lolo már vígan kortyolgatta a jégkockákkal dúsított / szerintem inkább hígított / Whiskyt a fényűzően berendezett új otthonuk teraszán ülve. Természetesen Argentína olyan szegletében, ahol nem sokat törődnek a bevándorlókkal, csak két feltételnek kell megfelelniük: sok pénzt hozzanak az országba és ne kövessenek el bűncselekményt. Leopoldo Hernández és barátja mindkét feltételnek megfelelt – egyelőre. Sohasem lehet tudni. Az sem érdekelte az argentinokat, hogy a gazdag, de nyiszlett Leopoldo Hernández miért hozott magával valakit, méghozzá ezt a szép szál legényt. Talán arra gondoltak, hogy élettársak, pedig csak cellatársak voltak. De az viszont tovább tartott, mint néhány házasság, vagy élettársi viszony. Ha jobban ránéznek az illetékesek az útlevelekre, hamar rájönnek arra, hogy azok rossz minőségű hamisítványok, de bizonyos összegű bankszámla esetén a hatóságok eltekintenek az ilyen apróságoktól.

 

Ők pedig szentül megfogadták, soha többé nem térnek rossz útra, legfeljebb akkor, ha elfogy a pénzük. De erre nem akartak gondolni, mert nem szeretett egyikük se hosszú távra tervezgetni, amit én – ebben az esetben – tökéletesen megértek és akceptálok. Ugyanis én szintén szeretem a kaviárt és a lazacot, a Whiskyről nem is beszélve.

/ 2023 /