Horváth Iván Józsi bácsi

 

Józsi bácsi

 

“A kaland nem odakint van; a kaland bennünk rejlik.”

 / David Grayson /

 

1.

 

Józsi bácsi, az Alsóbárópuszta tagadhatatlanul és mindenki által ismert és nem sokak által szeretett lakosa volt mindaddig, amíg - az elmúlt esztendőben, legnagyobb sajnálatomra - nem halálozott el. Isten nyugosztalja. Alsóbárópusztán sok József keresztnevű férfi/fiú él, élt mindig is, de Józsi bácsi csak egy volt, aki nem engedte volna, hogy mást ilyetén szólítsanak, ez a megszólítás csakis rá vonatkozhatott. Józsi bácsi volt a falu legolvasottabb embere, ráadásul mindenevő hírében állt, a Parasztság Népe című újságtól a Vörös Krokodil szennylapig mindent elolvasott, egyszerre hallgatta a rádiót és nézte a televíziót, nehogy valamilyen hírről lemaradjon. Ami errefelé, az Isten háta mögötti poros kis faluban leginkább jellemzi az embereket, az nem a tudásvágy, hanem a bor, sör, pálinka, ebben, vagy fordított sorrendben és - mindenek előtt - hatalmas mennyiségben. Ha rákérdezett volna valaki / sohasem kérdezett rá senki, még én sem /, miért vedelik az alkoholt az itt élők, azt felelték volna egyöntetűen és kórusban: "Őseink annyit szenvedtek a báró földjein, hogy azt az unokák sem felejthetik el egykönnyen." Ezen segít a szesz / szerintük mindenképpen /, ha nem is túlságosan, másként nem tartana és öröklődne az iszákossági kényszer, de ezt már én teszem hozzá, szerintem, jogosan.

 

Azt gondolom, az eddig közöltekből sejteni lehet, hogy én is Józsi bácsi által fémjelzett porfészekből származom, de mielőtt az alkoholizálás szóba kerülhetett volna nálam, a szüleimmel elköltöztünk Alsóbárópusztáról. Itt és most, de csupán azért, hogy ne kelljen újra kitérnem a témára, elmondom, hogy a falu valaha a báró földbirtokának legeldugottabb, legelhanyagoltabb és legporosabb fészke volt, valahol az Alföld - talán nem is létező -  sarkában. A báró nem törődött az itt élőkkel, ők sem törődtek nagyon a báróval, de azért - reggeltől estig / dolgoztak neki. Nem vígan és dalolva, hanem kényszerből és leginkább azért, hogy ne haljanak éhen. Ez a világ ért véget akkor, amikor a báró és családja kiűzetése megtörtént, az államé lett a földbirtok, de ez semmit sem változtatott az itt élők életvitelén, maradt minden a régiben, csak mindennek más nevet adtak, teszem hozzá: szokás szerint. A báró földbirtokának ezt a részét például Alsóbárópuszta névre keresztelték - addig csak simán Pusztának becézte és emlegette mindenki -, nehogy valamelyik itt élő elfelejtse hovatartozásának becsületes nevét.

 

2.

 

Visszatérek Józsi bácsihoz, merthogy róla akarok írni, nem erről a nyavalyás Alsóbárópusztáról. Tehát Józsi bácsi - amikor én ismertem és a vonzáskörébe kerültem - hetvenéves lehetett, de száznak nézett ki. Pontosan annyinak, ahány éves korában abbahagyta végre a mesélést és jobblétre szenderült. Magam is bizton állíthatom, akkor sem nézett ki többnek, mint egy átlagos, de  mindenképpen száz éves aggastyán.

 

Mint említettem, Józsi bácsi a tájékozottságáról volt híres, no meg arról, hogy nagyokat szeretett füllenteni. Amikor ezt - nagy néha - szemére vetették, kikérte magának a feltételezést, és hivatkozott a Parasztság Népe, vagy a Vörös Krokodil újságokra, de csak akkor, ha a többi adatközlő nem jutott eszébe. Még arról is emlékezetessé vált a falu népe számára, hogy jólértesültségét, megbecsülendő tájékozottságát - ingyen és bérmentve - megosztotta azokkal, akiknek erre igényük adódott. Miután ilyen felnőtt / rajtam kívül / egy sem akadt, maradtak a gyerekek, akik rajongtak érte, jelesül a meséit kiváltképpen imádták. Ők ugyanis azt hitték, Józsi bácsi azért mesél nekik ilyeneket, mert sem a Grimm, sem az Andersen meséket nem ismeri, akiknek a nevét ők sem hallották sohasem. A gyerekeket egyáltalán nem zavarta, hogy Józsi bácsi óriás bagolyról, vagy turulmadárról mesél nekik izgalmas történeteket, nem pedig Hófehérkéről, hogy a hét törpéről ne is beszéljek.

 

Az összejövetelekre szombat délutánonként került sor, mert akkor a gyerekek nem voltak iskolában, a szülők már holt részegen fenteregtek szanaszét, így a kutya sem ellenőrizte, hová tűntek a lurkók. A lurkók - esetenként harmincan, negyvenen - Józsi bácsi régi, már semmire sem használt pajtájában, szétterített szalmán ücsörögtek és áhítattal, teljes csöndben figyelték, mit mesél Józsi bácsi, ami az ilyen tíz-tizenöt éves gyerekeknél meglehetősen szokatlan jelenség. Innen is látszik, jól tudott mesélni, és mindig izgalmas dolgokat mondott az öreg.

 

3.

 

Felnőtt koromban írásra adtam a fejemet, jobb nem jutott eszembe. Általában megtörtént események köré építettem a mondandómat, szereplőim történetét, s miután számos rokonom él még most is Alsóbárópusztán, időnként feleségestől, gyermekestől meglátogatom a hagyományait őrző, de attól még meglehetősen poros falut. Látogatásaim alkalmával néha én is megjelentem a szombat délutáni mesedélutánokon, ilyetén döntésemen, rossz szokásomon az itt élő felnőttek - a rokonaim különösképpen - erősen megbotránkoztak, egyesek bolondnak tartottak, de nem csodálkoztak mindezen, hiszen tudták, hogy csak írok, ennek megfelelően nem dolgozom, vagyis nem számítok becsületes és tiszteletreméltó embernek. Azt végképp nem értették, miért megyek Józsi bácsihoz és nem töltöm a drága időmet velük együtt a kocsmában.

 

Jó néhány érdekes, elgondolkoztató történetet hallottam az öregtől, de a következőkben csupán két meséről kívánok szólni, arról is csak röviden, nem úgy, ahogy elhangzott, mert mindkettő meglehetősen furcsa, ráadásul mindkettő ugyanarról a történetről szól, mint számomra ez ki is derült, csak Józsi bácsi - az idő múlásával - összekeverte a dolgokat, ezen belül is főként az általa már elmondottakat.

 

Miheztartás végett említem meg, hogy Tatabánya szomszédságában, fenn a Kő-hegyen / tengerszint feletti 300 méteres magasságban / lévő hatalmas, patinás, bronzból készült turul szobrot, Donáth Gyula alkotását, 1907-ben állították fel a 907. évben lezajlott bánhidi csatára emlékezve, és emlékeztetve minden ma élőt is,  a - szóban forgó - csata ezeréves jubileuma alkalmával rendezett ünnepségre elsősorban és leginkább. Még annyit az emlékművön lévő, szárnyait kitárt madárról, hogy a szárnyak fesztávolsága 15 méter, tehát irgalmatlanul nagy, így a ragadozómadár, mondhatni hatalmas. Róla még lesz szó Józsi bácsi elbeszélése - direkt nem használom a mese szót - kapcsán, de ez még odébb van. Előbb a bagolyról kell szólnom.

 

4.

 

Helyszín: Józsi bácsi pajtája, közönség: huszonkét / megszámoltam / kamaszkölyök, zömében fiúk és én, időpont: egyáltalán nem érdekes, sőt, ha tudnánk, az nem lenne jó.

 

Józsi bácsi, szokása szerint elkezdte a mondandóját. Semmi "Egyszer volt, hol nem volt...", vagy ehhez hasonló fölösleges szöveg, csupán a tények, amelyeket olyan természetességgel közölt, mintha azok hétköznapi, mondhatni természetes és megszokott valamik lennének, de amit akkor mondott éppenséggel egyáltalán nem volt az, ami azonnal ki is derül.

 

Tehát Józsi bácsi így kezdte az aznapi meséjét: "Nem messze Alsóbárópusztától van az a nagy akácerdő, amit ti is jól ismertek. Meglehetősen sűrű, mondhatni áthatolhatatlan. Nem is ajánlom, hogy felkeressétek, de nem azért, mert az akác meglehetően tüskés, hanem azért, mert ott él az a hatalmas bagoly-féleség, amelyről mesélni szeretnék. Ha kiterjeszti a szárnyait, a szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Látszik nevezett madáron, nemcsak hatalmas, hanem nagyon erős is. Széttárt lábfeje kétszer akkora, mint a felnőtt férfi tenyere, a karmai - ennek megfelelően - húszcenti hosszúak. Egyértelműen látszik, amit / vagy éppenséggel akit / a madár ezekkel a karmokkal megragad, annak vége van azonnal és véglegesen. Hatalmas, kerek feje egy méter átmérőjű is lehet, amelyből kiáll, a legalább húsz centis, horgasra görbült csőre. Meglehetősen ijesztő látványt nyújt ez a bagoly, a többi uhu-, füles-, kuvik-, macska-bagollyal ellentétben, éppen ezért, aki eddig meglátta, fejvesztetten elmenekült a helyszínről. Nemcsak az odatévedt állat / például birka /, hanem az ember is. Ráadásul - a többi madártól eltérően, de bagolyszokás szerint - teljesen hangtalanul száll, mondhatni, siklik a levegőben, képtelenség észrevenni a közeledtét."

 

"Mielőtt megkérdeznétek, honnan tudok a létezéséről, előre közlöm: ez nem sajtóhír, ezt még a Parasztság Népe, vagy a Vörös Krokodil című újságokban sem közlik le, mert félnek a pániktól, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy csak ebben a Alsóbárópuszta melletti akácosban él, illetve tevékenykedik ilyen hatalmas ragadozómadár, vagy másutt is, és akkor jaj mindenkinek, de leginkább a birkáknak."

 

"Bizonyára hallottátok már  szüleitektől, vagy mástól / például attól a vén szipirtyótól, vagyis boszorkánytól, azaz Bözsi nénitől, aki egyúttal a feleségem, s aki mindig azt hangoztatja, ne higgyen senki se nekem, azaz a drágalátos férjének, mert össze-vissza hazudozik, holott - ezt ti most megtapasztalhatjátok - én mindig az igazságot és csakis az igazságot mondom. Erre akár meg is esküszöm, hogy egyre több birka tűnik el a legelőről, nemcsak a kicsinyek, hanem a meglehetősen nagyok és súlyosak is, sőt, azt rebesgetik, már néhány idevalósi kisgyermeknek is nyoma veszett. Én pedig azt mondom - jól jegyezzétek meg - ezt csakis a bagoly művelheti, semmi és senki más."

 

5.

 

Véletlenül akkor is a faluban tartózkodtam, és megint elmentem az öreg meséjét meghallgatni, amikor szinte ugyanezt a történetet mesélte el, de már nem bagolyról, hanem egyenesen turulmadárról szólt az aznapi közlendője. Közben évek teltek el, a bagoly-mesénél jelenlévő gyermekek felnőttek, már nem Józsi bácsihoz jártak a pajtába, hanem - jó szokás szerint - a kocsmába a többiekkel, talán az öregnek is kiesett az emlékezetéből, miről is beszélt akkoriban, amikor én is ott voltam, de határozottan emlékszem mindenre, mert közben sok nagyon furcsa dolog történt a faluban, aminek nem lelték a magyarázatát, és amiről én is hallottam már.

 

Egy alkalommal az unokatestvérem azzal fogadott - ő volt a faluban lévő önkormányzati rendőrség egyetlen egyenruhása -, hogy több letartóztatás történt azóta, mióta nem kerestem fel őket. Mindenkit gyilkossági gyanúsítottként vittek el, de senkire nem tudták rábizonyítani a gyilkosságot, ezért mindenkit elengedtek, de ezekre az emberekre azóta is ferde szemmel néz a falu többi lakója,  talán nem is ok nélkül.

 

Amikor Marcsi / unokatestvérem unokatestvére / otthon megszülte a gyermekét, szinte senki sem tudott az eseményről. Ő is titkolta, méghozzá szigorúan, mert  a gyermek apukáját mindenki ismerte Alsóbárópusztán, szerették, becsülték, mert köztiszteletben álló, családos apuka volt, ráadásul Marcsi munkaadója, így senkinek sem állott érdekében a hír közzététele. A gyermek nem nevesített apukája megtehette, hogy fizetés nélküli szabadságot adjon Marcsinak, amikor láthatóan kezdett gömbölyödni, és így is tett.

 

Marcsi azonban a szülei elől nem tudta eltitkolni az állapotot, illetve az eseményt, ráadásul - magától értetődően - anyukája segített neki a kisbabát világra hozni. Ezt követően Marcsi bezárkózott a szobájába, ahonnan csak a baba sírása hallatszott ki, semmi más, mígnem az is megszűnt. Ez lett gyanús Marcsi papájának, figyelni kezdte a lányát. Egyik éjjel arra riadt fel, hogy a lány kioson a házból, ráadásul még azt is látta, hogy a kezében van valami, feltehetőleg az újszülött kislány. Nyomába eredt, és meglepetten tapasztalta, hogy Marcsi egyenesen az akácosba siet, pedig mindenki tudta a faluban, oda nem szabad belépni, éjjel aztán végképp és különösképpen nem. Főként nem tanácsos, ha hinni lehet Józsi bácsinak, merthogy ott él a hatalmas bagoly. Marcsi nem vette észre az édesapját, aki, bár egyértelműen tudta, hová tette a gyermekét Marcsi, mégsem szólt senkinek sem, így nem is tudódott ki az ügy.

 

Ezt követően azonban sok öregember, kisgyerek tűnt el nyomtalanul a faluból, és ezt már nem lehetett eltusolni. Az unokatestvérem - nagyon helyesen - jelentette a felettesének, azaz a rendőrparancsnoknak, mi minden történik ebben a porfészekben, s ezzel a tettével elindította azt a lavinát, amely a tömeges letartóztatáshoz, kivizsgáláshoz, kihallgatáshoz és - végül is - rendőrségi kudarchoz vezetett.

 

6.

 

Azért meséltem el mindezt, mert Józsi bácsi - fent említett szombat délutánon, amikor ott kuporogtam a gyerekekkel együtt a szalmán - olyasmit mesélt a legújabb hallgatóságának, hogy tátva maradt a szám. Emígyen szólt: "Nem messze Alsóbárópusztától van az a nagy akácerdő, amit ti is jól ismertek. Meglehetősen sűrű, mondhatni áthatolhatatlan. Nem is ajánlom, hogy felkeressétek, de nem azért, mert az akác meglehetően tüskés, hanem azért, mert ott él..." és ekkor nagy levegőt vett, majd így folytatta: "...az a turulmadár, amely megszökött a talapzatáról. Tudjátok az a madár, amelyet 1907-ben állítottak fel a bánhidi csatára emlékezve. A turulmadár szárnyfesztávolsága 15 méter. Ott állt több, mit száz évig, két világháborút is átvészelt, de egyszer csak, minden előzetes indok, jelzés és bejelentés nélkül, nyoma veszett. Igaz, csupáncsak időnként és állítólag, merthogy mindig visszatért a kiinduló helyére a Kő-hegyre. Erről a hírről mind a Parasztság Népe, mind a Vörös Krokodil is beszámolt. De arról már nem szóltak, sőt, azt szántszándékkal elhallgatták, hová is tűnhetett, ha ideiglenesen is, de én tudom: idejár a turulmadár a közeli akácerdőbe. Éppen ezért, ne menjetek arra."

 

Józsi bácsi elég meggyőzően tudta előadni a mondandóját, ezért feltételezem, hogy az őt hallgató gyermekek megfogadták a tanácsát, már csak azért is, mert a szüleik is ugyanezt szajkózták nap, mint nap: "Az akácosnak még a közelébe se menj, mert félelmetes szörny él ott, ráadásul még le is tartóztat a rendőrség, ha mégis odatévedsz. Arról ne is szóljak, hogy velünk, a szüleiddel együtt vesznek őrizetbe, és ezt azért te sem szeretnéd. Ugyebár?"

 

Néhány szót váltottam még az öreggel, azután otthagytam, nem is láttam többé, mert rövidesen meghalt, de az, amit elmondott a bagolyról korábban, s most - teljesen ugyanazt - a turulmadárról, erősen elgondolkoztatott. Miután az állatok és emberek eltűnéséről én is sokat hallottam, úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Ha érdekes lesz a megtapasztalásom, akár meg is írom egyszer.

 

7.

 

Nem számítottam rá, de két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy visszatérjek a falumba, mert - mielőtt elmentem volna az akácosba - sürgősen vissza kellett utaznom Budapestre.

 

Unokatestvérem azzal fogadott, már nem rendőr, mert megunta az állandó zaklatást, amit a rendőrségtől el kellett szenvednie, inkább rátért a burgonya nagybani termelésére. Azt is elmesélte, az eltűnések, a kideríthetetlen ügyek egyre sokasodtak, már nemcsak újszülöttek és nagyon öregek, hanem javakorabeli felnőttek is köddé váltak, ennek megfelelően, de leginkább mostanság már retteg a falu apraja, nagyja.

 

Ez nekem való ügy gondoltam magamban, mert az utóbbi időben sok mindent hallottam a turulmadárról, például azt, hogy éjszakánként elrepül a helyéről, de reggel mindig visszatér a talapzatára. Ezt a tényt sokan állították, ezért néhány bulvárlap is leközölt a szenzációs témáról néhány cikket.  Óhatatlanul arra is gondolnom kellett, az emberiség a 21. században eljutott arra a pontra, hogy bármi megtörténhet a környezetében, és akár vele is, ezért semmin nem szabad csodálkozni, tudomásul kell vennünk mindent, még akkor is, ha nem értünk semmit az egészből. Ennek megfelelően akár szobor is életre kelhet, amelyre ráadásul már volt példa a történelemben: emlékezzünk csak a Gólemre.

 

Este korán feküdtem le aludni, hogy másnap reggel, frissen, tiszta fejjel ébredve, elsétáljak az akácosba, végre megtudni, mi az igazság, valóban ott van a bagoly, vagy turul, vagy akármicsoda, tehát az a madár, amelynek a szárnyfesztávolsága 15 méter,  és ezt a tényt akárhogyan nézzük, mindenképpen nagy, vagyis hatalmas.

 

Helyszínre érkezésem után nem sokkal majdnem megkérdőjeleztem a vállalkozás értelmét, és igazat adtam Bözsi néninek, miszerint a férje nagy hazudozó, mert a sűrű akácosba képtelenség behatolni, oda a madár se jár, még egy galambot sem láttam arrafelé. Éppen ezért megpróbáltam bevezető ösvényt találni, amelyen - talán - valahára bejutok a fák közé, azaz az erdő belsejébe. Közel egy óra telt el, mialatt átböngésztem az erdő szélét, majdhogynem körbejártam, amikor végre rátaláltam arra a kis ösvényre, amelyet állatok alakíthattak ki hosszú évek során. Miközben nyomultam előre az akácosban, mindkét kezemet tüskék szabdalták össze, de jutott belőle bőségesen az arcomra is, ennek megfelelően folyt a vérem bőségesen és rendesen. A fájdalom és kellemetlenség ellenére nem adtam fel a kutakodást, mert én már csak ilyen vagyok.

 

Talán fél óra hosszat csúszhattam, mászhattam, amikor hirtelen kis tisztásra értem, ami önmagában is szokatlan jelenség az ilyen akácerdőkben. Még takarásban kuporogtam az utolsó akácfa alatt, amikor - a tisztás túlsó oldalán - megjelent egy óriási madár,  és ereszkedni kezdett lefelé. Hatalmas volt, a szárnyszélességét 15 méterre saccoltam. Korábbi években, a Tatabánya melletti Kő-hegyre többször felmásztam megszemlélni az emlékművet, azaz a turulmadarat, így azonnal ráismertem: valóban ez nem bagoly, hanem turulmadár, ráadásul a karmaiban egy felnőtt nő szétmarcangolt holttestét szorongatja, amelyet bizonyára - földre érkezése után - éles csőrével darabokra szed majd, mielőtt csámcsogva lenyelné a falatokat.

 

8.

“Észrevetted, mennyivel többet hallasz, ha ítélkezés nélkül figyelsz a dolgokra?”

/ Stephanie Dowrick /

/ 2024 /