Horváth Iván Az ékszeres doboz

 

Az ékszeres doboz

 

“Amit látsz, nem a valóság, hanem a szűrőid által torzított értelmezésed a Valóságról. Mindannyian egy pici kulcslyukon keresztül látjuk a Nagy Egész egy aprócska töredékét. Ráadásul mindannyiunk más lyukon keresztül néz. A hiedelmeink megkérdőjelezése tágítja a perspektívánkat, így képesek leszünk megérteni másokat és máshogyan cselekedni.”

/ Byron Katie /

 

 

1.

 

Az ékszeres doboz - bármilyen furcsán hangzik - valóban főszereplője a történetemnek, de erről a doboz mit sem tudott, sőt, még ma sem tud róla semmit, pedig születése óta eltelt már több, mint nyolcvan év, ami valószínűleg nem látszik meg rajta, én bizonyára semmilyen különbséget nem látok a küllemén, merthogy sohasem láttam. De ettől még - köszöni jól van. Még annyit az acéldobozról, hogy különleges formáját előre megfontolt szándék miatt nyerte, teljesen egyértelműen és célratörően. Megálmodója és megcsináltatója Totenstern Ignác, az idősebb Totenstern Ignác fiú gyermeke, illetve az ifjabb Totenstern Ignác édesapja. Azt gondolom, ez miden nyájas olvasó számára egyértelmű, mégpediglen világos, mert ha nem az, akkor ne olvasson tovább, ennél sokkal nehezebben érthető, éppen ezért teljesen magától értetődő dolgok következnek szerény írásomban. Azért szerény az írásom, mert Totenstern Ignác feleségét, tehát idősebb Totenstern Ignác menyét, no meg ifjabb Totenstern édesanyját Gelbstern Szerénnek hívták. Már most el kell árulnom, ezek a szép, a családi ragaszkodást bizonyító nevek tragikus sorsról, végkimenetelről árulkodnak, mert az előbb említett, jobban mondva felsorolt emberek - hozzászámítva középső Totenstein Ignác öt gyermekét is - nem élték túl a háborút.

 

Ha tetszik, ha nem, visszakanyarodom az ékszeres dobozhoz, annak funkciójához, méretéhez, külleméhez, tartalmához és elhelyezkedéséhez is. De előbb, mondhatni mindenek előtt, azt kell bebizonyítanom, hogy Totenstern Ignác jogosan, az adott és a várható történelmi helyzetet helyesen felmérve döntött úgy, hogy a nem éppen olcsó páncéldobozt, a kiváló szakmai tudású, mindenki által tisztelt Schlosser Gyula mesteremberrel készítteti el. Lerajzolta az elképzelését, megadta a méreteit, amire Schlosser úr elkezdte csóválni a fejét, mert eddig még sohasem rendeltek nála ilyen furcsa alakú vasládát, de kiváló mesterember lévén, hatalmasat bólintott az egészre és megmondta a borsos árat. Erre viszont - minden alkudozás nélkül -  a kuncsaft szintén nagyot bólintott, így és ezáltal az üzlet megköttetett. A doboz elkészült, Totenstern úr elégedetten újból bólogatott és fizetett, méghozzá azonnal és Pengőben, ami - akkor még - jó pénznek számított.

 

Schlosser úr műhelyéből egyenes út vezetett Schreiner úr műhelyébe, aki nem is tagadta, hogy sváb, de ez az üzlet szempontjából legalább annyira nem számított, mint ahogy az írásom lényegét sem befolyásolja cseppet sem. Totenstern úr koloniál íróasztalt rendelt, előre megmondta, az ár nem érdekli, csak hordozza magán a stílus eredetiségét, a politúrozás kifogástalan legyen, három fiók / egy nagyobb, két kisebb / kerüljön beépítésre, a fiókokat ne lehessen kiemelni az asztalból, és ez a doboz úgy legyen beépítve a nagy - középső - fiók oldalába, hogy semmiképpen ne lehessen észrevenni, az tudja csak kinyitni, aki ismeri a különleges megoldás mikéntjét. Ekkor vette elő a hóna alól Totenstern úr a becsomagolt és meglehetősen nehéz acéldobozt, átadta Schreiner úrnak, köszönt, sarkon fordult és kilépett a műhelyből, egyedül hagyva a mestert. A titokról - ennek megfelelően - ketten tudtak, és Totenstern biztos volt abban, Schreiner úr igazi mesterember, aki semmilyen körülmények között nem mondja el senkinek sem kettejük titkát, még akkor sem, amikor a sváb közösség legnagyobb örömére és megelégedettségére a németek megszállják Magyarországot, mert a becsület az becsület, legalábbis akkor még így gondolkodott minden ember, függetlenül attól, milyen volt a politikai nézete, vagy pontosabban: állásfoglalása.

 

Azt már elárultam, hogy mit rejt majd Totenstern úr koloniál íróasztalának mélye, de ahhoz, hogy a gondosan belehelyezett több kiló aranyékszer miként kerülhetett oda, arról még szólnom kell néhány szót. Idősebb - aki akkor még nem volt idősebb, mert a gyermeke később született meg - Totenstern Ignác gazdag és nagyon régen Magyarországon élő zsidó családból származott. Ő, mint elsőszülött fiúgyermek örökölte a hatalmas vagyon jelentős részét, amelyet - szorgalmának, akaratának és rámenősségének köszönhetően - tovább gyarapított. A viszonylag terjedelmes Totenstern-klán tagjainak üzletei, kiváltképpen a harmincas években, nagyon jól jövedelmeztek, élték nagypolgári és gondtalan életüket, nem véve tudomást az egyértelmű, de még annál is inkább aggasztó jelekről. Teljesen érthetetlenül azt gondolták, ez az antiszemitizmus-hullám ugyanolyan felszínes marad hazánkban, mint eddig mindig is, Horthy, akinek több zsidó barátja akad, nem engedi majd elfajulni az eseményeket. A negyvenes évek elején azonban hatalmas fordulat állt be a  népes Totenstern családban. Idősebb Totenstern Ignác minden testvére az összes feleséggel és gyermekkel, tehát a teljes rokonság külföldre távozott, csak ő maradt a feleségével és három gyermekével Magyarországon. Ekkor már a legidősebb fiú, azaz Totenstern Ignác vitte elsősorban az üzletet, édesapja csak ötletekkel támogatta, de ha nagy volt a forgalom, szó nélkül beállt a pult mögé, mert a kedves vásárlót mindig, és mindenek előtt kedvesen és gyorsan kell kiszolgálni.

 

Ignác édesapja adta az ötletet ahhoz is, hogy a megkeresett és megtakarított pénzük jelentős részét aranyékszerbe és nem részvényekbe kell befektetni, majd egy alkalommal, amikor alaposan körbenézett az ötszobás lakásban, ahol a feleségével, fiával, menyével és öt unokájával lakott, így szólt a fiához: "Ebből a lakásból hiányzik még egy díszes, koloniál íróasztal." Mire a fia értetlenül nézett az apjára, majd ezt kérdezte: "Minek nekünk íróasztal, amikor azt senki nem használja majd?" Az öreg lakonikusan válaszolt: "Majd meglátod." Ezzel a vita lezárult, az íróasztal elkészült, ahogy azt már elmeséltem, s ott árválkodott az egyik szobában az 1944. év márciusának közepéig. Amint megjelentek a német csapatok Budapest utcáin, idősebb Totenstern Ignác behívta a fiát abba a szobába, ahol az íróasztal állt, rámutatott az ebédlőasztalon lévő hatalmas kupacra, vagyis a rettentő mennyiségű aranyékszerre, s csak ennyit mondott a fiának: "Rakd el mindet az ékszeres dobozba, aztán senkinek egy szót se!" Valóban soha nem ejtettek egy árva kukkot se az íróasztalról, az aranyékszerről még annyit sem, még akkor is mélyen hallgattak mindketten, amikor felvarrták kabátjukra mindannyian a sárga csillagot, de még akkor is, amikor bevagonírozták őket. Auschwitzba érve pedig azért nem tudtak senkinek semmit mondani, mert pillanatok alatt szétválasztották őket. Még később sem adódott a titok felfedésére lehetőség, mert mindannyian - néhány napon belül - meghaltak.

 

2.

 

Attól a svábhegyi előkelő háztól, amelyben a Totenstern család egy teljes emeletet bérelt, igen mesze, valahol a Soroksári út egyik eldugott mellékutcájában sorakozó rozoga házak egyikében lakott Horváth Sz. László kőműves segéd feleségével és három gyermekével. Előre is elárulhatom: nem koloniál bútorok kényelmétől és szépségétől körülvéve, ráadásul nem is elkényeztetve. Leginkább ócska bútorok voltak a szoba-konyhás lakásban, ahol öten húzták meg magukat mindaddig, amíg a Szövetséges bombázók, amelyek a Soroksári útra szórták tömegével a gyújtóbombákat, célt nem tévesztettek, és le nem bombázták azt a kulipintyót is, ahol laktak, pedig annak semmiféle stratégiai oka, vagy jelentősége nem lehetett. Ettől függetlenül a Horváth család a kibombázottak népes táborát szaporították ettől a naptól kezdve, mígnem kiutalt nekik a párt az övéknél sokkal szebben berendezett és mindenképpen jóval nagyobb lakást, amelynek - előre elárulom - nem sokáig örvendezhettek.

 

A kőműves segéd mindig rokonszenvezett a sorsukkal elégedetlen, hőzöngő emberekkel, időnként meghallgatta a különböző színek és ideológiák mögé felsorakozó tömegek szószólóit, de ezekben a napokban Horváth úr nem tudta, hogy rossz lóra tett, aminek - rövidesen - következményei is lettek. Akkor és ott, tehát a többi kibombázottal együtt csak reménykedett abban, hogy sorsuk jobbra fordul, hiszen ennél lejjebb már nem juthatnak, az iránnyal nem is volt semmi baj, csak azzal, mit rejtett magába ez a sokat sejtető jobb-irányzat.

 

Amikor, a hónuk alatt azzal a néhány gönccel, amit kimentettek a romok alól, megjelentek a Svábhegyen és meglátták a csodálatos épületet, elállt a lélegzetük. A gyerekek ujjongtak, István szélesen vigyorgott, a felesége sírva fakadt. Az akkori - esetleges szemlélődő - azt hihette, ezek csak örömkönnyek lehetnek, de egyértelműen a rettegés és a bánat könnyei voltak, mondom én nagy okosan, ennyi év távlatából, miután és mivelhogy tudom a végkifejletet. Az öröm és az ámulat tovább fokozódott, amikor beléptek a lepecsételt lakásba, amelyet Horváth úr jó ismerőse, a fekete inges Kis úr nyitott ki előttük, aki szintén bepillantott a lakásba és - távozása előtt csupán ennyit mondott: "A büdös zsidók." Ezt a Horváth-család vagy nem hallotta, vagy eleresztette a füle mellett, hiszen őket semmi más nem érdekelte, mint az, hogy ismét fedél lesz a fejük fölött, nem kell egymás hegyén-hátán aludniuk, lehet végre mindenkinek saját szobája. László bizonyára ilyesmit mormolhatott magában: "Megérdemeljük, megdolgoztunk érte."

 

A három fiú közül a legidősebb kapta azt a szobát, amelyben az íróasztal állt, azonnal ki is jelentette: "Az íróasztal egyedül az enyém, csak én járok iskolába, tehát itt fogok tanulni" Egyébként igaza volt, a továbbiakban valóban az íróasztalon írta meg a házi feladatokat, de nem sokáig, mert a tanítást rövid időn belül, és mindenképpen a diákok legnagyobb örömére, hamar befejezték, azon egyszerű oknál fogva, minek utána megkezdődött Budapest ostroma.

 

Horváth úr egyre későbben járt haza, de akkor megpakolva mindenféle jóval, leginkább élelemmel, ami akkoriban többet ért az aranyékszernél, miután üresen tátongtak az élelmiszer üzletek, a jegyre adott fejadagok nevetségesen kevésnek tűntek a mindig éhes lurkó szájának betöméséhez. Horváthné - egyébként logikus, csak teljesen felesleges - kérdésére, miszerint: "Honnan ez a sok finomság?", férje mindig azt szajkózta: "Megdolgoztam érte." A lakonikus válasznak az adott helyzetben, amikor más is megdolgozott a fizetéséért, mégsem vásárolhatott érte szinte semmit, nem sok értelme volt.

 

Az idő múlásával, az ágyúlövések hangjának erősödésével azonos arányban maradt el már éjszakára is Horváth úr, amit a felesége rossz néven vett tőle, mert azt hitte, nő van a dologban. De nem nő volt, hanem férfi.

 

A férfit pedig Kun páternek hívták, aki papi ruhájában tündökölve közönséges, és még annál is véreskezűbb gyilkos volt, egyúttal a zsidók rettegett ellensége. Horváth úr pedig nem tehetett arról, hogy abba  a csoportba osztották be, amelynek élén a páter állt és öldökölt. Ő az a hóhér, akit - kényszerűségből és nem jó ízlésből  - még a Nyilaskeresztes Párt vezetői is leintettek, megálljt parancsolva neki, pedig ők sem voltak szelíd báránykák. Horváth Sz. István, az egyenruhás testvér, pedig tette a dolgát, nem kérdezett csak cselekedett, aminek súlyos következményei lettek, merthogy - a felszabadulás után - a népbíróságon hiába hangoztatta, hogy mindent csak parancsra tett - nyilvánosan, a tömeg hatalmas ujjongása közepette, felakasztották.

 

Felesége semmit sem értett, de azért megtapasztalta, hogy a szép lakásból azonnal el kell költöznie három gyerekével együtt, immár apa nélkül, méghozzá vissza a nyomorba.

 

3.

 

Annak, hogy ismét kibombázottak kerültek Totensternék lakásába, nem az elferdült gondolkozásom, hanem a háború az oka. Beszélhet akárki akármit, még az is elképzelhető, hogy a politikusok, országvezetők szükségesnek és elkerülhetetlennek vélik a háborút, az egyszerű ember ilyen badarságra sohasem gondol, mert tudja, az ostor - esetenként a puskagolyó - mindig az ő hátán csattan.

 

Tehát a szóban forgó Szerencsés Antal szintén kibombázottként kapta meg a lakást, igaz, őt nem a Soroksári út mellett végrehajtott szőnyegbombázás juttatta erre a sorsra, hanem valamelyik szovjet repülőgép, amelyikről a bomba nem a királyi várra hullott, ahová szánták, hanem a Fillér utcába, ahol az ilyen romboló eszköznek semmi keresnivalója nem volt, de ettől még odahullott és lerombolta azt a négyemeletes házat, amelynek házmesteri lakásában lakott és dolgozott Szerencsés Antal úr a családjával. 1944 decemberében, nem a gyönyörű lakásban, hanem a jóval szerényebb légoltalmi pincében várta a Jézuskát Szerencsés úr és felesége, méghozzá a gyermekek nélkül, ugyanis két gyermekük, vagyis a két nagyfiú, nemrég még mint egyszerű magyar katona, egy ideje szovjet fogságban volt valahol Szibériában, miután a Don-kanyarban hősiesen, de teljesen hiábavalónak bizonyulva próbálták megvédeni szeretett hazájukat a bolsevizmustól mindketten.

 

A nehéz, ráadásul sokszor megalázó házmesteri munkával nem keresett sokat az egyre jobban öregedő és egyre betegebb Szerencsés úr, ezért sem csodálkozhatunk azon, ha néha - engedve a kíváncsiságának - elment a Szociáldemokrata Párt néhány gyűlésére, ahol tökéletesen egyetértett azzal, véget kell vetni az úri világnak Magyarországon. Amikor a Kommunisták Magyarországi Pártja tagokat kezdett toborozni a felszabadulás után, Szerencsés úr úgy gondolta, a párttagok között van a helye, mert elege volt a Horthy-rendszerből, hátha jobb  és mindenképpen élhetőbb világ jön létre az országban, mint amilyen addig volt. Igaza volt, meg nem is, de ezt már én mondom, nem ő.  Párttagsága közrejátszhatott abban, hogy lakáshoz jutott, méghozzá a Sváb hegyen, a valaha volt, de erősen megrongálódott szép ház második emeletén. Igaz, az ötszobás lakást addigra már szétszabdalták, a szobákat elfalazták, így három teljes család birtokolhatta azt a csodát, amelyet valaha a Totenstern-család egymaga. Nagyon boldogok voltak, és miután egyszerű párttagként nem ártotta bele magát semmi olyanba, ami a pártnak, vagy valakinek az érdekét sértette volna, ezért  viszonylag hosszabb ideig élvezhették a  szoba kényelmét, ráadásul már nem ketten, hanem hárman, mert az egyik fiú hazatérhetett a hadifogságból, igaz, a másik fiú örökre Szibériában maradt, méghozzá a temetőben.

 

A koloniál íróasztal ismét felhasználóra talált, mert a fiú, azaz Szerencsés Gábor, azonnal munkát kapott, viszonylag jól is keresett, feladatának körmölni való részét éppen ezen a szép íróasztalon írta meg. Arról már senki sem tehet, hogy Gábor édesapja rövidesen meghalt, majd az édesanyja is követte őt, így a fiú egyedül maradt, de csak néhány hónapig, mert hamarosan megnősült. A fiatalasszony első dolga volt rendet teremteni az elavult és kényelmetlen bútorokkal telerakott szobában, a BÁV elszállította azokat a kényelmetlen és nehéz bútorokat, helyükre csőbútor került. A BÁV pedig gondosan, de egyre porosabban őrizte a bútordarabokat hosszú éveken keresztül, hiszen a kutyának se kellettek akkoriban a stílbútorok.

 

4.

 

Számomra még ma is hihetetlennek tűnik, hogy a hatvanas években miként nézték el azon keveseknek, akiknek sikerült - szerényen, mondhatni fű alatt - meggazdagodniuk. A meghirdetett szocialista irányzat ennek mindenképpen ellentmond, de azt, hogy ilyen létezett, én is tanúsíthatom. Nem kellett hozzá más, mint jó ötlet, hallatlanul nagy szorgalom és kitartás, no meg néhány olyan év, amikor nevezett Újteleki Kristóf a feleségével semmi mást nem csinált, csak reggeltől késő estig dolgozott, izzadt, azaz gürcölt, aminek viszont meglett az eredménye.

 

Kis állami bérlakásban laktak ketten, amikor - először - a saját fáspincéjükben, majd bérelt pincében csinálták a dolgukat, aminek mibenlétét nem árulom el, mert akkor valaki ráismerhetne Újteleki úrra, amit nem szeretnék. Azóta megváltozott körülöttünk a világ, a pénzszerzés, a meggazdagodás ma már nem számít bűncselekménynek, de attól még feltűnhet bárkinek, főként olyannak, akinek ez nem sikerül és ennek nem érti az okát, ahogy ezt - tulajdonképpen - én sem.

 

Joggal kérdezheti a kedves olvasó, de mi köze van a szocialista világ új-gazdagjának az ékszeres dobozhoz, illetve a koloniál íróasztalhoz? Nos, azonnal elmesélem, de előbb nézzük a tényeket. Első lépés az Újteleki-családban a megfelelő mennyiségű pénz megszerzése után - természetesen és általánosságban - a saját  lakás megépíttetése volt.  Ezzel nincs is semmi probléma, de miért kell éppen a Sas-hegyen építkezni, ami nagyon feltűnő, s éppen ezért gondolkozásra késztet mindenkit, de a hatóságokat mindenképpen és leginkább. De - ezesetben - nem gondolkoztak a hatóság emberei, pedig hamar felépült a csoda-ház, méghozzá mindenki szeme láttára. Az teljesen természetesnek bizonyult, a termelés olyannyira megnőtt, hogy műhelycsarnok bérlésére kényszerült szegény Újteleki úr, s ha már nagy a légköbméter, a rengeteg gépről nem is szólva, akkor munkásokat is kell alkalmaznia. Mivel a kapitalista irányba hajló kisiparos/gyáros tudta, hogy az országban nincs a termékének konkurenciája, arra nagyon is szüksége van a népgazdaságnak, ha betartja a játékszabályokat, a kutyát sem érdekli majd dúsgazdagságának mikéntje és oka. Újteleki úr mindent szabályszerűen csinált, a dolgozóit tisztességesen megfizette, ment minden, mint a karikacsapás, illetve a pénzkeresés, ami nem azonos a karika értelmetlen csapkodásával.

 

Ahogy azt mindenki tudja, a pénz vonzza a még több pénzt, az uszodával, szaunával, három kocsira méretezett garázzsal rendelkező luxus-épület után sorban következtek az ínyencségek: nyaraló a Balatonon vitorláshajóval, mert a jobbaknak ez kijár, Opel után a Porsche, mert nem engedhető meg a drága idő elpocsékolása holmi rozoga járművel közlekedve, drága külföldi nyaralások, festmények, ékszerek és méregdrága karórák, igaz, ez utóbbit már  rendszerváltás után vásárolta meg Kristóf, mert - szerinte - amikor üzleti tárgyalásra megy a gyáros, a partner elsősorban azt nézi, milyen kocsiból száll ki, milyen ruhát és órát visel, mert ha ezek nem elsőosztályúak, akkor már szóba se áll vele. Igaz, vagy nem igaz, nem tudom, de Újteleki úrnál csodásan és eredményesen működött ez a feltételezés, illetve annak precíz végrehajtása. Ennek érdekében fekete öltönyben, fekete nyakkendővel a hófehér ing kihangsúlyozása mellett járt üzleti tárgyalásokra, amelyek - többnyire - eredményesen zárultak.

 

Újteleki úr - származásánál fogva - nem örökölhette ezeket a tulajdonságokat, igényeket, ezért körbenézett az ismerőseinél, és megpróbálta a neki legjobban imponáló vagyonost leutánozni. Ezért kerülhetett sor a ház bútorzatának lecserélésére, holott sem kopottak, sem csúnyák nem voltak még a régiek. De koloniál kellett, mert az lett ismét az elsőosztályú és menő. Csakhogy időközben a kereskedők is rájöttek arra, elérkezett az ideje annak, hogy a régi bútorokat fel kell újítani és azokat méregdrágán továbbadni, mert az újgazdagok semminek nem nézik az árát, ha  flancról és magamutogatásról esik szó. Egy szó, mint száz, a vadonatújjá varázsolt koloniál íróasztal / csak emlékeztetem az olvasót arra, még mindig Totenstern úr bútordarabjáról van szó / Újteleki úr pompás házába került, és mindenki azt gondolhatná, végre oda került, ahol majd megbecsülik, ahova egyértelműen való, vagyis gazdag ember házába.

 

A rengeteg munka, az állandó kimerültség és soha pillanatnyi megállás, az egymásután elszívott töméntelen mennyiségű cigaretta / ital soha, mert az befolyásolja a munkavégzés mikéntjét /, okozta azt, hogy Kristóf ágynak dőlt, nem tudta vezetni/irányítani a gyárát, átadott mindent a fiának, pedig tudta, olyan odaadással, szakértelemmel és lelkesedéssel senki - még a fia sem - tudja majd a szükséges  munkákat elvégezni, mint ő, miközben nem vette tudomásul, mostanság az igazi vagyont már nem munkával és szorgalommal lehet előteremteni, hanem egészen más módon. Erre most nem térek ki, pedig lennének ebben a témában is mondandóim.

 

Az íróasztalt soha senki sem használta, szerényen meghúzta magát valamelyik szobasarokban, mígnem meghalt Újteleki úr, és a fia azonnal és gondolkozás nélkül úgy döntött, bár  az apjától örökölt mindent / házat, nyaralót, vitorlást, autót, stb. /, azért nem kell feltétlenül úgy élnie, ahogy azt a szülei tették. Első dolga lett, hogy a lombtalanításnál kihordatott mindent az utcára, mert nem akart olyan pitiáner dolgokkal foglalkozni, mint amilyen az ócska bútorok értékesítése.

 

 

5.

 

A rozoga teherautó volánja mögött Rácz Jancsi ült, mellette az öccse. Évek óta dolgoztak együtt, méghozzá elég sikeresen. A jó tippeket / hová és mikor érdemes egy-egy helyet, vagyis utcát, városrészt felkeresni, ahol éppen meghirdették a lomtalanítást / Jancsi nagybátyja adta, olyan értesülések alapján, amelyet soha, senkinek nem mondott el. Megtudta valahonnan a terveket, ismerte azokat a guberálókat, akik szóba jöhetnek egy bizonyos hely felkeresésénél, a használható, netán eladható dolgok begyűjtésénél, ennek a tudásnak birtokában ő osztotta szét a feladatokat, méghozzá úgy, hogy a résztvevők folyamatosan kapjanak munkát, egy helyen ne jelenjenek meg többen, mint amennyit a kirakott ócskaságok igényelnek, de arra is vigyázott kényesen, nehogy a konkurencia emberei is megjelenhessenek azon a helyen, ahol az ő emberei éppen tevékenykednek. Mindezért cserében azt követelte csupán, hogy az összegyűjtött dolgokat először neki mutassák meg, ilyenkor egy-két dologra rámutatott, azt bevitték a házába, s máris mehettek a zsákmánnyal, azaz Isten hírével. A nagybácsi nem harácsoló típus, ezért még senki nem lázadt fel ellene.

 

Jancsi és testvére kora reggel megérkezett abba az utcába, amelyben - előző nap - kirakták a lomtalanításra ítélt darabokat, de még őket is meglepte az a bútorhalmaz, ami az egyik, méghozzá nagyon előkelő ház előtt éktelenkedett. Nekiláttak a bútorok felpakolásához tudva tudván, hogy lerakodás után azonnal vissza kell térniük, mert ez nagyon jó fogásnak bizonyul. Így is tettek. Azon a napon háromszor fordultak és a nagybácsi nem győzte dicsérni őket, milyen gyorsak és ügyesek. Az aznapi bútorhalmazból csupán négy darab karosszék nyerte el a tetszését, a többit Jancsiék vihették haza.

 

Ahogy máskor is tették, amikor kis szabad idejük akadt, elhívták az ócskaságokkal kereskedő ismerősüket, nézze meg a portékát és kössenek üzletet. Jancsi legnagyobb örömére - csodálkozott is nagyon, hiszen csupa kopott, koszos bútorról esett szó - a kereskedő szinte mindent megvásárolt és elvitt, csupán néhány darab maradt ott. Többek között az ócska íróasztal. Jancsi az öccsével a ház háta mögötti kis épületbe vitte a maradékot, azzal a felkiáltással, hátha mégis kell majd valakinek és azok is elkelnek egyszer. Ha nem, jók lesznek tűzifának.

 

Este fáradtan, de elégedetten ültek le a sarki kocsmában, hogy áldomást igyanak a bevételre, illetve a sikeres napra.  Éjféltájt tántorogtak haza, pedig tudták, reggel újból várja őket a feladat, vagyis a lomgyűjtés. Amikor Jancsi megérkezett, lábujjhegyen próbált az ágyához közelíteni, de felesége már várta és azonnal elvette tőle a megmaradt - nem is kevés - pénzt. Egy ideig morgolódott Jancsi az eljárás miatt, de miután már megszokta, veszekedés helyett inkább elfordult, betakarózott és azonnal álomba is merült.

 

Rácz Jancsi alapjában véve rendes ember volt, szerette a gyermekeit, dolgozott naphosszat mint állat, hogy a családja ne szenvedjen hiányt, bár tudta, sohasem visz haza annyi pénzt, hogy az asszony elégedett legyen vele. Még kocsmába is csak ritkán járt, főként akkor, amikor nagy volt a bevétel, mert ilyenkor úgy érezte, ő is megérdemel ennyi szórakozást.

 

A baj ott kezdődött, amikor egyre több helyen szüntették meg a lomtalanítást, mert az ottmaradt szemét és senkinek nem kell ócskaság elvitele sokba került az önkormányzatoknak. Nyaggatta is a nagybátyját, mi lesz ezután, próbáljon munkát szerezni számára, mert ha nem visz haza pénzt, abból óriási bajok kerekednek. Ígéretet kapott, de munkát nem, közben - szokatlanul korán - beköszöntött a tél. Se pénz, se tűzifa, a feszültség pedig egyre nőtt Ráczék háza táján. Jancsi azonnal és helyesen arra gondolt, a sufniban van néhány régi bútordarab, felhasogatja azokat, legyen mit a kályhába beetetni. A gyerekek iskolában, az asszony elment dolgozni, irány a kis házikó. Baltával a kezében kinyitotta az ajtót, első pillantása a viszonylag nagy íróasztalra esett. Nagy nehezen lapjára fordította, már lendült kezében a balta, amikor valami gyanús dolgot  fedezett fel. A középső fiókon  vékony repedést vett észre, s ez felkeltette az érdeklődését. A baltával tovább szélesítette a rést, ekkor már világosan látta, hogy valami fémes dolgot rejt magába a fiók. Nem tartott sokáig a fiók hátsó falán lévő rögzítő csavarok kicsavarása, pillanatok alatt ki is húzhatta a furcsa alakú, meglehetősen nehéz, megrozsdásodott fémdobozt a fiók rejtett rekeszéből. Leütötte a rajtalévő lakatokat, kinyitotta a fedelét és nem hitt a szemének. A doboz színültig tele volt ékszerrel. Először arra gondolt, eldugja valahova, de azután úgy döntött, benne hagyja az íróasztalban, vagyis a dobozában,  és visszahelyezi a fiók hátlapját. De mindezt csak azt követően akarta végrehajtani, hogy maréknyi ékszert beletett a zsebébe. Az asztalt talpára állította, és elment gyorsan a Gellérthegy egyik eldugott zugába megtekinteni a zsákmányt. Jancsi aznap semmiképpen nem sejthette, hogy ez volt az első, és egyben utolsó alkalom, hogy a kincsesládát megdézsmálhatta.

 

Bokrok mögé bújva tekintette meg a sokat érő mütyürkéket, és azonnal arra az elhatározásra jutott, apránként adja el az ékszereket nehogy gyanút keltsen, a feleségének azt mondja majd,  munkát kapott, onnan a pénz, ami ugyan nem túl sok, de éhezniük ezután nem kell és még tüzelőt is vehetnek. A feleségét valóban semmi más nem izgatta csak az, hogy végre pénzt hoz haza Jancsi, a többi az ő dolga, az eredete egyáltalán nem érdekelte.

 

Semmi probléma nem adódott volna, ha mindezt nem meséli el az asszony a szeretőjének, aki viszont jól ismerte az alvilágot, így hamarosan megtudta, Jancsi egyik bandának sem tagja, nem is dolgozik, de akkor honnan szerzi a pénzt? Nem szólt minderről semmit a nőnek, de elhatározta, kérdőre vonja Jancsit, aki fel sem tételezte, hogy egyik legjobb barátja elcsábította a feleségét, aki mindent mindig elfecseg neki. Azt tudta Jancsi a barátjáról, hogy sűrűn megfordult már börtönben, nemrég szabadult súlyos testi sértés miatt, de arra gondolt, ehhez neki semmi köze nincs, úgy csinál, mintha nem is tudna mindezekről

 

6.

 

Jancsi barátja, Fátyol Lajos, vagy ahogy a barátai, de leginkább a börtöntársai szólították: Lali, nagyon rossz sorban nőtt fel. A szülei sohasem dolgoztak, kisebb lopásokból éltek, de csak olyan bűncselekményeket szerettek elkövetni, amelyekért hosszabb börtönbüntetés nem jár. Nem akarták a gyerekeket magukra hagyni, ezért felváltak jártak az üzletekbe "bespejzolni". Egy alkalommal azonban mindketten lebuktak, ráadásul, mint visszaesőket több évre rács mögé csukták őket, a gyerekeket pedig elvették tőlük. Lalit is, de ő már tizennégy éves volt, ezért azonnal megszökött az otthonból, s ezt követően csak lopásokból, betörésekből élt, már amikor nem vonult be - természetesen nem önszántából - valamelyik zárt és erősen őrzött helyre kosztra és kvártélyra.

 

Olyannyira megszokta ezt az életformát, a szabadban alvást a többi hajléktalannal, hogy nem is vágyott másra. Mindaddig, amíg  nem látta meg barátja feleségét, az életével mit sem törődött. Szép volt Jancsi felesége, kacér, amikor náluk járt néhányszor megérezte, a nő érdeklődik iránta. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen magas, jóképű, izmos férfi kerekedett Laliból, azokban a körökben, ahol nem szokás a magánélet után kutakodni, kapósnak is bizonyult a szebbik nem portáján. Többször próbálkozott már párt találni magának, de egyszer sem sikerült, mert mindig közbejött valami, leginkább az, hogy megint be kellett vonulnia - kisebb-nagyobb időtartamra - valamelyik fegyintézetbe. Ezt a nők sohasem vették tőle jó néven.

 

Mindig megfogadta, hogy megjavul, egyenes útra tér, de miután semmi máshoz nem értett csak a betöréshez, verekedéshez, ha nagyon kellett rabláshoz, tehát maradt minden a régiben. Már-már azt hitte, eljött az ideje annak, hogy munkát keressen, hiszen Jancsi felesége állandóan erre biztatta, amikor felfedezte, hogy a barátja csak munkába készülődik reggelente, de amint elment a felesége takarítani, kényelmesen elhelyezkedik a lakásban, a gyerekek iskolában vannak, a férfi csak tesz-vesz a ház körül mindaddig, amíg a gyerekei és a felesége ugyanabból az iskolából haza nem térnek. Ha nem jár dolgozni, honnan szerez pénzt, hiszen az asszony elárulta, mostanában ugyanúgy leadja a keresetét, mint amikor lomtalanításból viszonylag jól keresett. Hetekig nem történt semmi, mindenki elégedett volt a sorsával.

 

Egyszer azonban rosszkor volt rossz helyen Rácz Jancsi. A hely ugyan nem volt rossz, mert ott azért néha már megfordult, mint ahogy azon a végzetes napon is, leült a barátai mellé a sarki kocsmában, hogy egy korsó sört elfogyasszon. Se többet, se kevesebbet, ahogy azt megszokta. Csakhogy ezen az estén Lali "véletlenül" betévedt a kocsmába, de már előre elhatározta, aznap este megtudja Jancsitól, honnan szerzi a pénzt, hátha őt is bevenné az üzletbe. Biztos, ami biztos alapon zsebre tette a sokat használt, ezért kissé már megkopott bokszerét. Leült Jancsi mellé és beszélgetni kezdtek. Amikor látta, hogy elfogy barátja korsójából a sör, másikat hozott neki, majd továbbiakat, mígnem teljesen elázott a férfi, mert nem volt hozzászokva a sok italhoz. Ekkor mondta neki Lali, nincs tovább, annyira részeg, hogy már ne igyon többet, inkább hazakíséri, támaszkodjon csak rá nyugodtan, ne törődjön semmivel.

 

Mentek egy darabig, de amikor elhagyatott helyre érkeztek, Lali elkezdte az öklével ütlegelni Jancsit egyre azt hajtogatva, mondja meg, honnan szerzi a pénzt, mert amíg nem árulja el a titkot, addig  veri. Jancsi olyan részeg volt, hogy nem is értette a kérdést, ezért egyre nagyobbakat kapott a fejére, s már nem is ököllel, hanem bokszerrel. Az egyik ütés olyan jól sikerült, hogy Jancsi lezuhant a földre, beverte fejét a járdába, elvesztette az eszméletét. Ezt követően kutatta át Lali a zsebeit, de nem talált nála semmit sem, ezért dühösen és halkan káromkodva,  otthagyta a patakokban vérző embert.

 

Hamar rátaláltak a halott férfire, hívták a zsarukat, a rendőrök pedig azonnal megkezdték a nyomozást. Már kora reggel letartóztatták Jancsi jó barátját, azaz Lalit, mert tudták, hol találnak rá a régi kuncsaftra. Nem volt nehéz rábizonyítani, csakis ő ölhette meg Jancsit. A tárgyaláson azt is a fejére olvasták, előre eltervezte a gyilkosságot, azért vitte magával a bokszert.  Nem vallotta be, ezért sohasem derült ki, miért tette mindezt, ennek ellenére - mint többszörösen visszaeső bűnöst - életfogytig tartó fegyházra ítélték. A tárgyalásról egyenesen a börtönbe vitték.

 

7.

 

Nehéz napok elé nézett a Rácz-család miután eltemették Jancsit. Az iskola megpróbált segíteni rajtuk, megbízták - takarításon kívül - más munkával is, ezért külön fizetést adtak, de a gyerekek nőttek, egyre többet ettek, anyjuk nem akarta, hogy rongyokban járjanak iskolába, de nem tudott ruhát venni nekik, ezért törte a fejét, mivel tudna több pénzt keresni. Amikor megtudta, hogy Lalit, akivel néha lefeküdt, mert jó dumája volt és tetszett is neki, lecsukták, méghozzá élete végéig rács mögött marad, elhatározta, nem keresi fel a börtönben, nehogy belekeveredjen olyan ügybe, amelyhez semmi köze sincs. Eddig sem tudott senki a viszonyukról, maradjon ez továbbra is titok.

 

Eltelt jó néhány hét, amikor Jancsi felesége észrevette, a szomszéd kidobta a nyúlketreceit. Akkor támadt az ötlete, mi lenne, ha a sufniban nyulakat tartanának. Az etetéshez valókat majdcsak összeszedi valahonnan, a gyerekek is segíthetnek ebben a munkában, eljárhatnak például a közeli piacra, ott összeszedhetik a zöld hulladékot, még az is lehetséges, hogy az árusok odaadják a gyerkőcöknek azokat a zöldségeket, amelyeket már nem lehet eladni.

 

Az elhatározást tett követte, ingyen megkapták a ketreceket, áthordták azokat a sufniba, már csak nyulakat kellett szerezni, de   ez is könnyen ment. Amíg a gyermekek kicsik voltak rendszeresen kivitte az asszony őket a piacra, mert amíg ő vásárolt, a gyerekek simogathatták azokat a kisnyulakat, amelyeket ott árultak az egyik standon. Összetrombitálta a kölyköket, kiválasztottak két ketrecet, amelynek füle is van, elmentek a piacra, megkeresték az árust, majd diadalittasan hazatértek négy nőstény és két hím - kifejezetten szürke és gyönyörű - nyúllal. A sufniban - a korábban elhelyezett ketrecekbe - egyenként - betették az aranyos jószágokat és izgatottan vártak arra, hogy szaporodjanak.

 

A gyerekek nemcsak megszokták, hogy feladatuk van, a rájuk bízott munkát becsületesen el kell végezni, hanem még nagyon örültek annak is, lám-lám, ha keményen és szakszerűen dolgoznak, hordják nekik a finom falatokat, a nyulak szívesen szaporodnak, gyorsan növekednek, átveszi őket az a kereskedő, akitől megvették az első nyulakat, ráadásul a befolyt pénzzel nagymértékben segíthetnek szeretett anyjuk mindennapi gondjain.

 

A sufniban úgy tudták elhelyezni - a nagy elhatározás idején - a ketreceket, hogy kettőt a rozoga íróasztal tetejére kellett rátenni, mert a padlón nem volt elegendő hely. Azt tapasztalták, hogy ebben a két ketrecben szaporodtak leginkább a nyulak, de fogalmuk nem volt arról, miért van ez így, de mindenesetre és mindenek fölött nagyon örültek a ténynek.

/ 2024 /