Horváth Iván Az Árpád-sávos kézigránát

 

10. Az Árpád-sávos kézigránát

 

 

"A tapasztalatok és szenvedések nélküli élet nem élet."

/ Szókratész /

 

 

 

Ballagtam a Horánszky utcában a Sándor utca felé, kezemben üres tejesüveggel, mindenre gondoltam, csak az Árpád-sávos kézigránátra nem. Az üveget, nyilvánvalóan azért vittem Száraz bácsihoz, mert tejet akartam vásárolni, pontosan úgy, mint minden áldott nap. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy viccelek, jó a humorom, netán rosszul emlékszem a történtekre, itt és ebben a minutumban kijelentem: ez nem humorizálás, a sarki vegyesbolt bejárati ajtaja fölött ez díszelgett: Száraz József - Vegyesbolt. Igen, Száraz bácsihoz jártunk - éveken keresztül - minden olyan árúért, amely - azokban az időkben - a háztartásokban nélkülözhetetlennek bizonyult, kivéve a húst, mert az ilyesmit Pók bácsinál választottuk ki és csomagoltattuk be, de csak akkor, ha a húsboltban árultak volna húst. Nem árultak, de erről nem Pók bácsi tehetett, hanem azok a zord évek, amikor szinte semmit nem találhattunk az üzletek polcain, ráadásul - mondhatni, mindenek fölött - a csodálatos, szaftos, pörkölthöz való húst - vagyis marha lábszárt - legkevésbé.

 

Tehát, ahogy már említettem: bámészkodtam, ahogy az a tizenegy éves kisfiúhoz illik, ránézhettem a Vörösmarty Gimnázium épületére, eszembe juthatott az eltelt csonka iskolaév / azért volt rövid életű, mert nem volt tüzelő, ennek következtében tanítás sem a téli hidegben /, amelyet ennek az iskolának falai között kínlódtam végig. Azzal is bizonyítható, valóban kínlódtam, mert félévkor meg is buktattak az általam legjobban utált, és latin névre hallgató tantárgyból /, aminek ténye - a dokumentumokban, lásd bizonyítvány / még most is fellelhető. Még arra is emlékezhettem volna, hogy - nem is olyan régen - az iskola tetejére telepített német légelhárító ütegek torkolattüzétől volt hangos a környék, arról ne is beszéljek, éppen az ott harcoló német katonák, illetve a Boforz névvel illetett, négycsövű, légelhárító ágyúk miatt bombázták le a környék összes házát a szovjet Rata névre keresztelt vadászbombázók, ugyanis éppen a legfontosabb célpontot, vagyis az iskolát, a Boforzokkal és a német katonákkal együtt, egyszer sem találták el. Ők pedig vígan tüzeltek az ellenségre, ahogy ez már megszokott a - becsületes és hazájukat szerető - katonák körében.

 

De akkor ez nem jutott eszembe, ebben teljesen biztos vagyok. Igaz, ma már szinte azt is elfelejtem, miért indultam a WC-re, ennek pedig maradandó, és meglehetősen szagos következményei lehetnek, de a régmúltat, az akkor történteket - álmomból felébresztve is -, azonnal tudom citálni. A háború éveire még pontosabban és még határozottabban emlékszem, mert azok olyan idők voltak, amelyeket az ember akkor sem felejt el, ha ezt - kimondottan és kimondatlanul is - szeretné. Még az Árpád-sávos kézigránát is megjelenhetett lelki szemeim előtt, de erről később mesélek, ahogy azt megígértem. Ígéreteimet pediglen betartom, kivéve, amikor nem.

 

Egyelőre maradjunk annyiban: ballagtam Száraz bácsihoz, aki - nevéhez méltóan - magas, ösztövér, ráadásul meglehetősen idős férfi benyomását keltette bennem, ami - egyértelműen - annak tudható be, hogy a negyven év körüli férfi igen idős volt az akkori szememben. Ma, amikor a kilencvenediket taposom, a negyven éves Száraz bácsi - ha élne, ami teljesen elképzelhetetlen -,  gyereknek tűnne számomra. Így, és ilyen egyszerűen változnak az idők, de a világ dolgaihoz való viszonyulásunk még annál is jobban.

 

Akár tudomásul vettem, akár nem, ha mégis körbenéztem a kicsi, de számomra oly kedves utcácskában, ahol - épségben, ami szinte hihetetlen - átvészeltem a háborút, Budapest ostromát, akkor mást sem láthattam, mint romos házakat, lövedékkel telerondított házfalakat, a nemrég véget ért borzalmak, mind megannyi agyból kitörölhetetlen nyomát. Mindenre számítottam, de arra semmiképpen nem, hogy - hirtelen - oldalkocsival felszerelt motoros tűnik fel az utcánkban, és - szép, kellemes tempóban, nem túl gyorsan és hangosan, amit már akkor utáltam -  elhúz majd mellettem, de így történt, ráadásul meg is állt. A motor igenis megállt, oldalkocsijában igen szép, simogatásra ingerlő farkaskutya ült, a motoron rendőrtiszt  feszített egyenruhában, a vállán kétcsövű vadászpuska / jól ismertem ezt a fegyvert, keresztapámnak is ilyen volt /, de az Árpád-sávos kézigránátot sehol sem láttam, pedig - a tudatomban, sőt, az emlékezetemben is - a kettő szoros kapcsolatban állt egymással.

 

A rendőr rám köszönt, azt mondta: Szervusz. Erre aztán végképp nem számítottam, talán megijedtem, mert gyermekkoromban megtapasztalhattam, nem jó sem rendőrrel, sem csendőrrel találkozni még az utcán sem, a lakásajtóban még kevésbé. Azért tudom most az Árpád-sávos kézigránátot szóba hozni, mert - azokban az években, de különösképpen a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után - egyszer sem csöngetett be hozzánk egyenruhás alak, pedig lehetett volna oka rá. Elég, ha csak annyit mondok: a lakásban egy katonaszökevény és két zsidó bujkált. Amilyen balszerencsés vagyok, az egyik - közülük - én voltam, de nem a katonaszökevény, mert a tízéves fiúkat - azokban a régi, szépnek egyáltalán nem mondható időkben -, csak Németországban vetették be a szovjet tankok ellen, kezükben páncélököllel, nehogy a szovjet katonák azt hihessék, csak háborúsdit akarnak velük játszani a gyerekek. Nálunk, akkor még ez nem volt divatban, azóta mégannyira sem. Pedig akkoriban jelentős esélyem  volt arra, hogy elpusztuljak, ahogy azt, jó néhány sorstársam meg is tette. Igaz, nem önszántából és nem is vénségére. Ráadásul és ez esetben - a számomra mindenképpen kellemetlen okból kifolyólag -, sohasem tudta volna meg a nyájas olvasó, mi a fenét akarok elmesélni, ráadásul a nyavalyás, Árpád-sávos kézigránátról, amely csupán néhány ember életét képes kioltani, nem úgy, mint a - büszkén ledobott - atombomba. Annyit előre elárulhatok, mostanság, amikor oly sokszor és oly büszkén lengetik az Árpád-sávos lobogót a környezetemben, soha, semmi más nem jut eszembe, csak az a kézigránát, amelyet ha eldobnak, ott - előre eltervezetten - sokan fűbe harapnak.

 

Természetesen, mint mindennek az életben, annak is van magától értetődő, de leginkább megmagyarázható, és értelmes magyarázata, hogy én, miért nem általánosságban beszélek az amúgy közismert 4. M / Vécsey / típusú nyeles kézigránátról, hanem csupán arról a - kiváltképp emlékezetes - egyről emlékezem meg, amely annak a bizonyos fiatalembernek övét díszítette, vagy rondította / nézőpont kérdése az egész /,  merthogy azt a bizonyos Árpád-sávos gyilkoló eszközt, az általam sokszor megcsodált, igencsak jól focizó egyén tudhatta magáénak.

 

 A Horánszky utcában / miközben dúlt a háború, de még az ostrom megkezdése előtt / hatalmas futball mérkőzéseket játszottak a fiúk, méghozzá rongylabdával, mert igazi labdára nem futotta egyiküknek sem. Öt-hat főből verbuválódtak a csapatok, attól függően, éppen mennyien lézengtek az utcán. Én - egyedül - voltam a nézőközönség, a többiek fociztak. Szívesen fociztam volna én is, de TBC-s beteg lévén, ezt nem engedhettem meg magamnak. Pontosabban én könnyedén megemésztettem volna  ezt a botlásomat / is /, de anyám a lelkemre kötötte, ilyet ne csináljak, mert súlyos beteg vagyok, és ha ő mondta, akkor én azt komolyan vettem. Arra határozottan emlékszem, hogy a focizók között a legidősebb, legnagyobb termetű / teszem hozzá: legrámenősebb / fiú éppen az volt, aki - immár rendőr egyenruhában - rám köszönt.

 

Mielőtt elfelejteném, mit is akarok elmesélni, ott folytatom, ahol - az előzőekben - abbahagytam, vagyis még egyszer és nyomatékosan kijelentem: rám köszönt a rendőr. Nem azt mondta, hogy igazoljam magam, netán azt kérdezte, miért nincs a mellemre felvarrva sárga csillag, hanem azt, méghozzá szívhez szóló barátsággal, ahogy egy békebeli rendőrhöz illik: Szervusz. Az ember - jelen esetben én - már kiskorában megtanulta, ha rád köszönnek, illik visszaköszönni. Én is így tettem. Azt mondtam: Szervusz. Utána kezdtem gondolkozni azon, ki is köszönt rám, ráadásul és legfőképpen, miért? Mert ebben az egyenruhában nem ismertem fel őt, az utcánkban nem is olyan régen, gyerekként focizó fiút, aki mindig viseltes, és meglehetősen koszos ruhában jelent meg a mérkőzéseken. Rövid ideig azonban, a rongyoknál sokkal tisztább és sötétebb / mondhatni feketébb / egyenruhát viselt, mindezen azonban nem csodálkoztam, mert már akkor tudtam, változnak az idők, változnak az emberek, az eszmék és a jelszavak kicserélődéséről, jelen esetben kicserélhetőségéről nem is beszélve, vagyis leginkább és szükségszerűségből.

 

A szép, vadonatúj egyenruhában feszítő vadászember, a köszönés fogadását követően, sebességbe kapcsolt és elpöfögött. Mint említettem, se nem gyorsan, se nem hangosan, ahogy jött, úgy ment, mondhatnám, diszkréten, szinte előkelően. Még annak előtte, hogy megkérdezhettem volna, ugyan hová tette azt a - büszkén és fenyegetően - övében hordott, Árpád-sávos kézigránátját, és - ha már ismét - egyenruhába bújt, akkor ezt a fontos, emberi élet kioltására alkalmas, hosszú és fanyelű, piros-fehér színre festett gyilkoló eszközt, miért felejtette / netán szándékosan hagyta / otthon, már eltűnt az utcánk túlsó sarkán. És akkor még sem az övére felcsatolt revolver táskát - természetesen benne a hatlövetűvel -, sem a jellegzetes és rettegett karszalagját nem is említettem. Valami közbejöhetett - most már kiokosodván azt gondolom, sőt, biztos vagyok abban, hogy az egyik rendszerváltás sem jobb a másiknál, mindegyik olyan, amilyen, és bizonyíthatóan, a következő is olyan lesz, amilyent már többször végigszenvedtem hosszúra nyúlt életem során -, és ilyen esetben illik más bőrbe bújni / jelen esetben egyenruhába /, nehogy valaki felismerje és megkérdezhesse, ez miként lehetséges, és - főként - kitől kapta ezt az új, meglehetősen jól szabott, csinos egyenruhát? Úgy vélem, olyantól, aki - bizonyára - azt gondolta: ez a fiú megérdemli, mert pontosan tudja, miként kell az ilyen típusú ruhát előírt módon, tehát szakszerűen viselni. Úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen, akinek - erről a fiúról - eszébe jut a kígyó, mint olyan állatfajta, az a bizonyos csúszó-mászó, merthogy ez az okos hüllő pontosan tudja, mikor kell levetnie az addig hordott, amúgy büszkén viselt bőrét, és - vadonatúj bőrbe bújva - miként kell az újban  - hetykén, de legalábbis büszkén - továbbcsúsztatni az életét.

 

Miután nem illik befejezetlenül hagyni egyetlen történetet sem, elárulhatom, azóta már sokszor eszembe jutott az a bizonyos, valaha a mi utcánkban lakó ifjonc, aki nálam csupán néhány évvel volt idősebb, és aki valahol elhagyta / még az is lehet, hogy eldugta, netán elhasználta / azt a fránya Árpád-sávos kézigránátot  / lásd 42. M Vécsey /, amelynek emlékétől még ma is kiver a veríték, és amelyet - nem sokkal a találkozásunk előtt, oly magabiztosan, vagy még inkább öntudatosan hordott az övébe dugva, mint utóbbi találkozásunkkor a vadászpuskát a hátán.

 

Lehet, akkor még csodálkoztam mindezen, de ma már tudom, ilyen egyszerű és magától értetődő a mi kis világunk. Csak egyre kell nagyon vigyázni: életben kell maradni minden áron, és tovább kell vinni az üres tejesüveget Száraz bácsihoz, hogy a tejjel megtöltöttet haza lehessen vinni.

 

Mindezeknek megfelelően én így cselekedtem, egyszerűen és  szintén magától értetődően, otthagytam nála az üres tejesüveget, a telivel pedig, / benne a finom tejjel / hazatértem, mintha mi sem történt volna.

/ 2024 /