A kripta
Péter! A halk, szinte suttogó hang kísértetiesen felerősödött a csupasz, piszkos-zöld mohával benőtt falakon, amelyeknek érintésekor önkéntelenül visszahúzódik a tapogatózó kéz. Ezek a szabályosan faragott kövekből rakott falak, a falakban kiképzett üregek, amelynek egyikében a két fiú immár ötödik napja lapult, korábban nem élőknek, hanem holtaknak szolgáltak, a bombáktól, belövésektől meglazult kőkockák között csak akkora rés támadt, hogy a csontig lesoványodott gyerekek bepréselhették magukat. Az ott talált csontok békésen pihentek valahol az üreg túlsó fala mellett, ahová Péter elhordta, hogy helyet csináljon mindkettőjüknek, kis, kényelmes kuckót alakított ki a magukkal hozott rongyokból, foszladozó takarókból, az üreg nyirkos levegőjét satnya testük melege tette elviselhetővé, a réshez rakott kisebb-nagyobb kövek csak kevés fényt engedtek be, de így legalább a kinti hidegből is kevesebb jutott ideiglenes szobájukba, amelyet végső idejövetelük előtt, játszóhelyként már többször felkerestek.
A porladó koponyák, lábszárcsontok, a félhomály, a furcsa szag nem riasztotta őket, a hosszú, szenvedéssel teli hónapok, a nap mint nap látott brutalitás, az óráról órára visszatérő halál kiölte belőlük a félelem érzetet, közömbösen bámulták az utolsó nagy vérengzést is, amelynek szemtanúi voltak, a vadállati arcokat, amelyekhez a fegyvereket szorították, a célzásra szűkített szürkén hideg szemeket – azok sokkal félelmetesebbek, mint ezek a szelíd koponyák, kéz és lábszárcsontok -, azon a napon határozták el, hogy elhagyják a házat, ahol egymás hegyén-hátán szorongtak annyi napon keresztül / egy idő óta már nappal sem engedték ki a házból őket az őrzőik, pedig nekik, gyerekeknek nagyon hiányzott a mozgás, a szabad levegő, a mindig jajveszékelő, síró felnőttekkel való összezártság szinte elviselhetetlenné vált /, és amikor a nagyanyjuk véres testét hiába törülgették, félrebillent fejét sem tudták visszaigazítani a helyére, akkor döntöttek úgy, hogy végleg otthagyják a házat, elbújnak a csontteremben / maguk között hívták így a kriptát /, amelyet szerencsésen felfedeztek bújócskázás közben, a halottak nyugalmát sem kímélve.
Péter! Másodszor már erőteljesebben szólt István, bár remegő hangját így is suttogóra fogta – ösztönösen beszéltek halkan, nehogy a falak repedésein kiszűrődő hang idecsalja a katonákat, vagy valaki mást, esetleg valamelyik pajtásukat, akik tudtak a rejtekhelyükről, mert akkor meg kellene osztozniuk a magukkal hozott enni és innivaló, amelyet Péter oly gondosan és megfontoltan beosztott már az első napon / idősebb Istvánnál /, mert ki kell tartaniuk mindaddig, amíg fel nem szabadul a gettó.
Amikor kiszöktek a házból azon a sötét, félelmetes éjszakán, az őrök, nem messze tőlük a fal mellett ültek, nagyokat nevettek, vicceket meséltek egymásnak, ők pedig hason csúszva, araszról araszra haladva kúsztak a fal mellett, egészen a megrepedt falu kriptáig. Iszonyatos út volt ez az alig harminc-negyven méter hosszú távolság, a sötétben tapogatózó kezük minduntalan halottakba ütközött, - jó néhányon át is kellett mászniuk – István többször vissza akart fordulni, de Péter nem engedte, tolta maga előtt a reszkető fiút, a csomagot is ő cipelte, nem merte az öccsére bízni, félt, összetöri a demizsont, amelyben a legdrágább kincs, a víz van, vagy elhagyja a pokrócot és akkor megfagynak. Az óráknak tűnő néhány perces út teljesen kimerítette mindkettőjüket, alig találták meg idegességükben a jól ismert rést, amelyen – immár fellélegezve és megkönnyebbülten – bemásztak, hogy elfoglalják a holtak birodalmát.
Miután Péter a második szólításra sem felelt, István nagyon megijedt. Péter mozdulatlansága nagyapját idézte fel, aki azon a reggelen ugyanilyen mereven feküdt az ágyában – ez még nem itt a táborban, hanem otthon történt a csillagos házban – előtte való este vitték el az apját és az anyját, nagyapja először mint az őrült futkosott a szobában, vég nélkül, egyik ajtótól a másikig, ordított, szidta Istent, aki megengedi az ilyen szörnyűségeket, átkozta az egész világot, magát is, amiért gyermekeket nemzett, majd hirtelen elhallgatott. Ez a csend még félelmetesebb volt, mint az ordítozás. Nagyanyja döbbenten, szótlanul nézte férje őrült vágtatását, hallgatta szitkozódásait, amely egyáltalán nem illett a csendes, szolid öregemberhez. A gyerekek ijedten húzódtak a sarokba, szorosan összebújtak, nem értették az összefüggéseket: szüleik könnyes búcsúja, most pedig nagyapjuk ordítozása. Az öreg teljesen kimerült, nehezen kapkodta a levegőt, hanyatt feküdt az ágyon, felesége betakarta, őket átvitte a másik szobába, lefektette az ágyukba, lágy, selymes kezével, amely néhány hét múlva pergamennel fedett csonttá változott, megsimogatta az arcukat, mondott néhány nyugtató szót, ők pedig elaludtak, és mire felébredtek, nagypapa nem volt többé, üveges szemmel nézte a mennyezetet, nagymama mellette ült, simogatta a kezét, és csendesen beszélt hozzá: „Hogy tehettél ilyet? Itt hagytál a gyerekekkel egyedül, mit fogok most csinálni? Hogyan tudom legalább őket megmenteni? Te csak magaddal törődsz, rám nem gondolsz. Édes Istenem, mi lesz velünk?” Ők megbűvölve nézték a halottal beszélgető nagymamájukat. A halállal akkor találkoztak először ilyen közvetlenül, azzal a halállal, amely, nem is olyan sokkal később, már megszokottá vált számukra. Ismerősök és ismeretlenek mentek el búcsú nélkül egymás után, akiket eleinte a gettó kertjében ástak el, később csak egymásra dobálták őket, a fal mellett már méteres magasságban állt a sok száz agyonvert, agyonlőtt, vagy egyszerűen csak éhen halt emberekből álló domb, amely most jótékonyan elfedte a két gyerek búvóhelyét.
István egyre nagyobb ijedtséggel szólogatta, rázogatta Pétert – még annak gondolatától is megrémült, hogy esetleg egyedül maradhat -, de Péter egyszer csak hirtelen felriadt, rémülten meredt a szürkeségbe, láthatóan keresett valamit, talán az álmában látott nagy kutyát, amellyel először szelíden játszott, az csóválta a farkát, nyalta a kezét, az arcát, majd minden átmenet nélkül – senki sem szolgáltatott rá okot / miért is kellene mindig okot keresni a tettek mögött? / -, felhúzta az ínyét, morogni, ugatni kezdett, hiába próbálta a fiú csitítani, a megvadult eb nem értett a szelíd szóból, csak egy alapos oldalba rúgás téríthette volna észre, de Péter nem mert belerúgni – mint oly sokszor, vagy talán mindig, most is a gyengébb kerekedett felül -, saját ugatásától felbátorodva a kutya erősnek, megfélemlíthetetlennek képzelte magát, és ezt Péter / aki sokkal erősebb, mint a kutya / tudomásul vette, az eb egyre jobban vicsorgott, hörgésszerűen szívta be a levegőt, és mély, dörömbölő hangon engedte ki, amelytől Péter gyomra összeszorult, kezét a hasára szorítva ijedten lapult a földre, már-már azt hitte, hogy a kutya, amely először farkas méretűre, majd még nagyobbra nőtt – ugatása egyre fokozódott, a gyerek a szájából kicsapódó bűzös leheletet is érezte az arcába csapódni – azonnal felfalja, megsemmisíti, de szerencsére hirtelen felébredt, a látomás eltűnt, csönd és békesség ölelte körül, olyan csönd és béke, amely csak egy kriptában lehetséges.
„Te keltettél fel?” kérdezte a még mindig rémülten bámuló Istvánt, kérdésében enyhe szemrehányás keveredett a hálával, szelíden dühös volt, mert amíg alszik, nem kell tudomást vennie szomjúságáról, fájó gyomorszájáról, amely az előző nap óta egyre elviselhetetlenebb, ugyanakkor örült, hogy megszabadulhatott az álombéli fenevadtól. Ösztönszerűen nyúlt a demizsonért, ivás előtt gondosan megrázta, megbizonyosodva arról, mennyi még a tartalék.
Alig kottyant valami az alján, le kellene tennie, nem szabadna innia, hiszen tudta, ha elfogy, sehonnan nem tudnak szerezni. A harci zaj, amely a városból hallatszik, egyre közelebb nyomul ugyan, de még nincsenek itt, talán még több napon keresztül ki kell bírniuk azzal a kevés vízzel, amely a demizson alján kotyogott, de nem tudta letenni, nem tudott lemondani az izzó szomjúság eloltásáról. Megnedvesítette az ajkát – még egy egész kortyot sem ivott -, de látta István arcán a kétségbeesést, hiszen éppen ő mondta az első napon, hogy naponta csak egyszer ihatnak egy-egy kortyot, azt is délben, amikor megették a két szem kekszet egy kanál lekvárral, így hét napig elég a készlet, utána még két-három napig meglesznek minden nélkül, és ezalatt vége lesz a háborúnak, amely tényt az őrök is tudomásul vettek, és nagy ökölrázások közepette ordították a házban, hogy ne reménykedjen senki sem, nincs szükségük tanúkra, gondoskodni fognak a kiirtásukról, csak még nem kaptak parancsot a visszavonulásra. Az őrzők egyébként is egyre fontosabbnak látták az időhúzást, mert egy szelet száraz kenyérért az éhezők mindenüket odaadták. Nyakukból a láncot, ujjukról a gyűrűt már régen lehúzták a katonák / fogalmuk sem volt, honnan vették elő az órákat, arany pénzeket, a sokszoros motozás ellenére is maradt náluk valami mindig /, a meztelenre vetkőztetett felnőtteket alaposan megvizsgálták, benyúltak mindenhová, ahol valamit el lehetett dugni. Különösen a fiatal nőknél szerették a katonák ezeket a motozásokat, „én még nem néztem meg” felkiáltásokkal egymás után mentek a csinosabb nőkhöz, durván szétfeszítették a combjukat, belenéztek, belenyúltak, trágár megjegyzéseket tettek, s ha valamelyik nő akaratoskodott, nekiestek puskatussal, így többnyire megadóan tűrték a durvaságokat. Csak ijedt szemükből tükröződött a félelem és a gyűlölet.
A legritkább esetben bizonyultak sikeresnek ezek a motozások, és amikor legközelebb meghozták az élelmet, mindig akadt valami értékes holmi – egyik-másik fegyveres tölténytáskája már színültig megtelt ékszerrel, pénzzel -, kár lenne tehát idő előtt elmenni – mondogatták egymásnak – hátha gyarapítani lehet még a vagyont, amelyre nagy szükségük lesz rövidesen, mert ha megérkezik az ellenség, bujkálniuk kell, esetleg el is kell utazniuk messzire, ott élni is kell egy ideig, láthatatlannak, felismerhetetlennek kell lenniük mindaddig, amíg a győztesek haragja megszelídül, és ismét visszatérhetnek otthonukba.
„Igyál te is!” szólította fel Istvánt a bűntudattól gyötört Péter, de ő nem fogadta el az ajánlatot, emlékeztette testvérét a fogadalmukra, s bár ez az önmegtartóztatás nagy erőfeszítésébe került, meg akarta mutatni, hogy erős tud lenni, ha akar, hiszen neki meg sem kottyan a szomjazás / inkább éhes, de ezt nem merte bevallani /, majd ebéd után iszik, addig nincs rá szüksége.
Hosszú ideig szótlanul ültek, hallgatták a távoli ágyúdörejt, a fütyülő lövedékek hangját, a becsapódások tompa morajlását, és eszükbe jutott az a nap – talán két héttel ezelőtt történt -, amikor az alacsonyan szálló repülőgépről röpcédulák hullottak a táborba, gyorsan összeszedtek néhányat, elolvasták a bátorító, kitartásra buzdító szöveget, de az őrök azonnal közéjük rontottak, elkezdték ütni-verni az olvasókat, kitépték a kezükből a papírdarabokat, és megnyugtatták őket, kár reménykedni, úgyis kiirtanak mindenkit.
-
„Péter. Olyan szépet álmodtam. Elmesélhetem?” „Én rosszat álmodtam. Óriási kutya, vagy farkas meg akart ölni. Hiába menekültem, már majdnem utolért, amikor végre felébredtem.” „A nyaralónkban voltam megint apuékkal. Csak…” „Rémesen vicsorgott az állat, hiába csitítottam, nem hallgatott rám, már…” „Csak ketten voltunk, te és én. Az udvarunkban a dombon / ott a ház mögött / felállítottuk a sátrunkat. Óriási vihar tört ki, mi bent ültünk a sátorban, kopogtak az esőcseppek a ponyván, de mi nem féltünk.” „Már majdnem belém harapott, jó hogy felébredtem.” „A vihar után visszamentünk a házba, ott volt még anyu és apu is .” István egy pillanatra megakadt a mondandójában, mert eszébe jutott, hogy a szüleit akkor látta utoljára, amikor a katonák fellódították őket a teherautóra – a függöny mögül lesték a nagymamával – és mintha magának akarná bizonygatni, határozottan ismételgette: „Igen. Ott volt apu és anyu is.”
Pétert kimerítette a beszéd, figyelni sem maradt ereje, keze újra a demizson felé nyúlt, de nem merte felemelni, csak megsimogatta a fonatot, megtörölte verejtékező homlokát. Hirtelen tört rá az erős hascsikarás, érezte, rohannia kell, mert összecsinálja magát. Lázas sietséggel szedte el a köveket a bejárati rés elől, minden elővigyázatosságot félretéve mászott ki a szabadba, és szembefordulva a rábámuló hullákkal, erőlködni kezdett, de bárhogy érezte is, hogy hasmenése lesz, most mégsem jött semmi, csak valami kis folyadék. Félve nézett hátra, mert már az előző napon is piros volt, vérpiros, habos, egészen más, mint azelőtt, ez biztos nem jelent jót. Amikor felhúzta a nadrágját újabb roham következett, és ez így ment hosszú ideig. Közben ijedt arccal lesett a hullahegy két végére, nem jön-e arra véletlenül katona, mert az a halállal lenne egyenlő. Be kell fejeznie – gondolta, de nem tudta abbahagyni az erőlködést, arca már csupa víz volt, reszketett a teste, fázott nagyon, majd lassan megszűnt minden kapcsolata a külvilággal, eldőlt a kemény földre és elájult.
István a résen kikukucskálva mindaddig leste a testvérét, amíg el nem tűnt a hullák mögött. Bár a szeme megszokta már a látványt, most mégis nagyon megrémült a látványtól, mögötte a sötét kripta, előtte a sok ijesztő tekintet, mindegyik őt nézte, valamit mondtak is neki, különösen az a szakállas öreg magyarázott valamit, nyitott szájjal, dühösen.
„Jönne már vissza ez a Péter! Csak nem akar itt hagyni egyedül? Biztosan visszaindult már, nem szabad türelmetlenkednem.” – motyogta maga elé. Megpróbált máshová nézni, de a tekintete mindig visszakalandozott az öreghez. „Az előbb nem volt ilyen közel! A száját sem tátotta ennyire ki! Biztosan él még!” - vélte, arra gondolt, hogy a testvére őt hívja segítségül, de ő nem mehet, mert ha az őrök észreveszik, szétverik a fejét puskatussal, ugyanúgy, ahogy annak a kislánynak benn a házban, aki ránevetett az őrre, feléje nyújtotta a kezét, mert meg akarta simogatni. A katona elvörösödve felordított, a gyerek anyját, aki odarohant a kislányhoz félrelökte és ráfogta a puskát. Mindenki dermedten meredt a katonára, senki sem mozdult perceken keresztül, míg végre – nagy kiabálások közepette – kirohant a szobából és bevágta maga mögött az ajtót.
István nem állta tovább az öreg tekintetét, visszamenekült a kripta hátsó felébe, és egyszer csak a zörgő csontok között találta magát. Eddig eszébe sem jutottak, de most olyan félelmetes lett minden, az egyedüllét, a csontvázak körülötte, nem bírta tovább, csendesen elsírta magát, szipogva az anyját szólogatta, aki tisztán, jól kivehetően megjelent előtte a kriptában, kezében gyertya, mint az utolsó éjszaka odahaza, amikor felsírt álmában, odajött megnézni, mi van a kisfiával. Kezét a gyertyacsonk elé tartotta, nehogy elfújja a huzat, vékony ujjain áttetszett a fény, megvilágította az arcát, azt a kedves, ismerős arcot, amelyet jó volt cirógatni, és amely olyan jó szagúan simult az arcához, amikor csak kérte.
Beszélt anyjával, elmondta, hogy mennyire fél, mindenki elhagyta, vigye el őt anyuka, szeretne az otthoni ágyában feküdni, magára húzni a dunyháját, puszilja meg őt, érezni akarja az illatát, nem szeret itt lenni, sokkal jobb otthon, talán ott a legjobb, még jobb, mint a nyaralóban, pedig ott is szeret lenni, de otthon az más, ott van anyuka, apuka, nagymama, nagypapa, ott minden olyan jó, ott nem kell félnie, anyuka vigye el őt, nagyon szépen kéri, ígéri, nem lesz többet rossz, szófogadó lesz, csak vigye el innen minél előbb.
Hirtelen riadt fel álmából, valahol – nem is messze – lövedék robbant, hiába kereste az édesanyját, csak a szürke falakat látta a könnyein keresztül. A résen bekandikáló napfény élesen megvilágította az egymásra dobált csontokat, köztük néhány vicsorgó koponyát, összeszorult a gyomra, megpróbált a fájó pontra nem odafigyelni, odamászott a réshez, kidugta a fejét nagy óvatosan, meglátta Pétert, aki a földön feküdt, látszólag élettelenül, rádöbbent arra, hogy a testvérének szüksége van rá, most nincs helye a félelemnek, cselekednie kell.
Már félig kicsúszott a résen, amikor hirtelen eszébe jutott mindaz, amit Péter mondott arról, hogy csak éjszaka mehetnek ki, mert világosban észreveheti őket valaki, önkéntelenül visszahúzódott, de ekkor Péter megmozdult, alig hallhatóan nyögött is, nem gondolkozott tovább, odakúszott a fiúhoz, szólogatta, lökdöste, majd amikor semmire se ment, addig ráncigálta, amíg sikerült a kriptába behúznia.
Teljesen kimerült az erőlködéstől, szíve majdnem kiugrott a helyéről, lihegett, fújtatott, nézte az élettelennek látszó testet, majd ráeszmélt arra, hogy a résen beláthat valaki, odacsúszott a nyíláshoz, és lassan felrakta a köveket, szépen, nagyság szerint, alulra a legnagyobbakat, kicsit távolabb a faltól, megtámasztva mindegyiket, ahogyan Pétertől látta, de amikor befejezte, végleg összecsuklott, percekig, talán órákig feküdt a padlón, és csak ködösen észlelte mindazt, ami a környezetében történik.
Péter tért először magához, megkereste a demizsont, jót húzott belőle – bűntudat nélkül, felszabadultan -, megszűnt az éles fájdalom a hasában, olyan békés volt minden, olyan nyugodt / észre sem vette Istvánt maga mellett a földön /, de alighogy leért a hasába a víz, ismét visszatért a görcs, megint mennie kellett, újra ugyanúgy fájt, mint azelőtt. Megindult a rés felé és beleütközött Istvánba, szólogatta, rázta, megpróbálta odébb húzni, de már nem maradt ereje és ideje hozzá, érezte, hogy nem tudja visszatartani, eldőlt, és ismét elájult.
Nem sokkal ezután István mozdult meg, nagyon fázott, ösztönszerűen odahúzódott a testvéréhez, hallgatta a lélegzetvételét, érezte a remegését, és valami új bűzt is az eddigi szagok mellé, nem tudta, mi lehet az, csak szeretett volna messze menni tőle, de akkor ott kell hagynia Péter meleg testét, a biztonságot jelentő közelséget, tehát inkább maradt, beletörődött a helyzetbe.
Hosszan tartó, álomtalan szendergés következett, talán egy teljes nap is elmúlt, lehet, hogy csak néhány óra, de ébredéskor mindketten jól érezték magukat, éhesek is voltak. Péter elővette a kekszet és a lekvárt, megették a kiszabott porciót, ittak rá egy-egy korty vizet. A kriptán kívül sütött a nap, a levegő éles hidegsége is enyhült valamelyest.
Péter levette a nadrágját, gondosan letörölte magát, még fintorgott is a bűzhöz, egyikük sem tett megjegyzést, pedig azelőtt, otthon, ha ilyesmi megesett velük kiskorukban, napokig csúfolták egymást, de az még akkor volt, most minden megváltozott, ez egészen más, kint a sok hulla, itt benn a kriptában a csontok, a nyirkos, hideg kő, az egyre jobban erősödő bűz, de mégsem keseredtek el, számba vették ismét az élelmiszerkészletet, megkotyogtatták a demizsont, és megállapították, hegy elég lesz addig.
A távoli gyöngébben-erősebben hallható dobogást, süvítést, hirtelen éles fegyverdörrenések váltották fel, ugyanakkor kiabáló, jajveszékelő hangokat is hallottak közvetlen közelről. Visszafojtott lélegzettel figyelték a kurta parancsszavakat: „Kettesével hozzátok őket! Eressz még egyet belé, nem látod, hogy még mozog? Hórukk! Magasabbra dobjátok, kevés a hely!”, majd újabb lövések, rövid géppisztoly sorozatok, parancsszavak, tompa puffanások, amint a hullahegyre megérkezett a következő áldozat. Rövid ideig önkéntelenül számolták magukban, azután abbahagyták – túl hosszú ideig tartott az öldöklés -, később már oda sem figyeltek, mi történik kint, azzal sem törődtek, mit ordibálnak a katonák és az áldozatok, csak csendesen feküdtek szorosan összebújva, sovány testüket összepréselve próbáltak valami meleget, biztonságérzetet odavarázsolni a takaró alá, mert reszkettek a hidegtől és a félelemtől, amely újból és újból úrrá lett rajtuk, elnyomva az éhséget, szomjúságot is.
Péter ismét mély álomba zuhant, a belangyosodott fekhely megnyugtatta meggyötört testét, álmot látott, szépet, kellemeset. Nagy tál ropogós cseresznyét evett / a magot sem köpte ki /, tömte magába, a fülére is akasztott néhányat, majd azokat is mohón megette, evett, míg meg nem fájdult gyomra. Érezte álmában, hogy ki kell mennie, el is indult, lábujjhegyen, nehogy a szüleit felébressze, az ajtó megcsikordult, megdermedt egy pillanatra, de mindenki egyenletesen szuszogott tovább, folytathatta az útját. Keresztülment a második szobán, ahol a nagybácsija aludt a feleségével, már az előszobában járt, az első ajtó a spájz, a második a WC, villanyt sem gyújt, ne zavarjon senkit sem. Jól ismerte a helyet. Balra a padka, ezen tartják az újságokat / apja itt olvassa minden nap a legfrissebb híreket /, az utóbbi időkben, amikor az apja kilépett az ajtón, még zubogott a víz, de máris mondta, rövidesen ez lesz, az lesz, anyja leintette, ne károgjon fölöslegesen, minek idegesítenie magát, és az egész családot, de nagybátyja igazat adott neki, mondta mindenki a magáét, egymást túlkiabálva, de egymásra sohasem haragudva. A hangzavar hirtelen megszűnt, amikor elfoglalták a helyüket az ebédlő asztalnál, amelyen illatosan gőzölgött a kávé, amelyhez mindig vajas kalácsot ettek. Jobbra a szerszámos láda van, a cipőpucolós doboz sokféle színű pasztával / szerette a szagát /, ott az ülőke, kitapogatta a sötétben, ráült, jól felhúzta a hálóingét, és megkönnyebbülten végezte a dolgát.
István a rotyogásra ébredt fel, hirtelen azt hitte, folyik még a kivégzés, csak később észlelte a rotyogás eredetét, szólogatta Pétert, de a fiú olyan mélyen aludt, hogy lemondott hamarosan a próbálkozásról, a morgás, fortyogás egyre folyt tovább, kis idő múltán már nem tudta elviselni a bűzt, kimászott a takaró alól, hallgatózott / kint minden csendes /, odamászott a réshez, levette a felső köveket, és kidugta orrát a szabadba.
Néhány friss szippantás után teljesen magához tért, a szeme is hozzászokott az erős fényhez, szétnézett és megállapította, hogy teljesen megváltozott a megszokott kép. Már nem az öreg szakállas nézett vele farkasszemet, hanem ott, közvetlenül a rés előtt, fiatal lány feküdt meztelenül, széttárt lábakkal. Látszólag békésen aludt, szép volt. István boldog izgalommal nézte a formás melleket, a kicsit sovány, de erőteljes lábakat, és a szemérmet, amely, mint a kinyílt rózsa tárta fel belsejét. Ilyet még sohasem látott. Hirtelen elfelejtett mindent, csak élvezte a látottakat. De sokszor próbálták Péterrel meglesni a lányokat, amikor vetkőztek, vagy amikor pisiltek. Néhányszor sikerült is egy-egy pillanatra elkapniuk a látványt, de azok csupaszok voltak, kicsik és zártak, ez pedig szép nagy, szőrös, és teljesen látni belül is. Milyen hallatlanul izgalmas! Mielőtt felébredne a lány és összezárná a lábait, meg kellene mutatnia Péternek is, de egyszerre csak egy valaki nézhet ki ezen a kis résen, ezért gyorsan úgy döntött, hogy később szól Péternek, nézi még.
Amint elkalandozott a tekintete és jobban körülnézett, látta, még sok nő fekszik a hullahegyen, idősek, fiatalok, és azok is mind meztelenek. Alaposan szemügyre vette a hanyattfekvőket, a szemérmesen hasra fordulókat, pásztázott a tekintete jobbra, balra. Összehasonlította a melleket, a szemérmeket – „egyik sem olyan szép, mint a lányé” -, amíg véletlenül fel nem fedezte az egyik nő tarkóján a vért, a tátongó fekete lyukat, és rádöbbent arra, hogy nem kell a nézegetéssel sietnie, ráér szólni Péternek is, mert ezek itt mind halottak, ezek nem mozdulnak, nem takarhatják be a mellüket és a szemérmüket, ezek már nem is szégyellik magukat.
A felfedezés után visszamászott Péterhez, előre eltervezte, hogy kiköti, ki mennyi ideig nézegetheti őket, felváltva, alaposan, minden részletet megszemlélve, hátha elviszik innen a nőket, és akkor megszűnik ez a nem mindennapi látvány, esetleg ruhás halottakat dobálnak rájuk, olyanokat, mint az alattuk fekvők, és akkor nem lesz mit nézniük. Szólogatta Pétert, de ő csak aludt tovább / hörögve szedte a levegőt /, a hangtól, és a mozdulatlan fiútól ismét félni kezdett, mit csinál, ha meghal Péter, egyedül nem mer itt maradni, kimenni sem mer, mert ott vannak a katonák. Erőteljesen rázni kezdte testvérét, halkan szólogatta: „Péter, Péterke! Ébredj fel, én vagyok István, a testvéred.” De ő makacsul tovább hortyogott, hosszan, elnyújtva vette a levegőt, majd váratlanul megszólalt, vizet kért. István megitatta, a víz fele melléfolyt – nem is sajnálta, pedig tudta, hogy milyen kevés van, és milyen sokáig szükségük lehet rá – s amikor Péter megint vízért könyörgött, újból adott neki. Miközben itatta, azon gondolkozott, mit fog csinálni, ha meghal.
Az élet azonban még ragaszkodott Péterhez, így a jelenet, rövidebb-hosszabb szünetekkel megismétlődött, mindaddig, amíg az utolsó csepp víz el nem fogyott. Mondogatta István, ne haragudjon rá, adna szívesen, de elfogyott. Megpróbált lekvárt tömni a szájába, de az lefolyt az ajkán, összekente az egész arcát, ettől olyan ijesztő lett, hogy István elhúzódott messzebbre. Visszamászott a réshez, elnézést kért Pétertől, de az egyik takarót magával vitte, beburkolózott, beszívta a friss levegőt / a fagy nem engedte a testeket oszlásnak indulni /, kiemelt még néhány követ, kényelmesen elhelyezkedett, pontosan a lány széttárt combjaival szemben, és részletesen elemezni kezdte a látottakat, visszaidézve azokat a ritka pillanatokat, amikor otthon, egyedül maradva a lakásban, elővette a lexikont, fellapozta a jól megjegyzett oldalt / most is tisztán látta maga előtt az oldalszámozást: 234 /, ahol a női nemi szerv rajza és fényképe látható. Pontosan emlékezett néhány furcsa szóra is: szeméremajak, csikló, gát. Igen, az a csikló, arról mondta a nála idősebb barátja, hogy ha majd felnőtt lesz, ezt kell dörzsölgetni a lányoknak / nagyon szeretik /, ő már simogatott ilyet, méghozzá a húgáét, de ő még kicsi volt, nem érzett semmit sem, az igazi nagylányok, azok mások, azok igenis élvezik ezt.
Milyen jó lenne ennek a lánynak benyúlni oda, aminek az említése is olyan furcsa izgalommal töltötte el mindig. Annak idején, amikor a lexikonban sokáig nézte a képet, bizseregni kezdett az ágyéka, megkeményedett a fütyije – milyen jólesett ilyenkor markolászni -, a barátja már ezt is minden nap csinálta, ő csak ritkán merte, mert félt az édesanyjától, mit szólna, ha meglátná, de most hiába nézte az udvaron fekvő lány szemérmét, külön-külön minden porcikáját, mégsem érzett semmit sem, gondolata mindig visszatért oda, amit nem akart tudomásul venni: ez a lány halott, így nem érdekes az egész.
A jó levegő, a síri csönd / mögötte Péter teljesen elhallgatott / eszébe juttatta, hogy éhes, megkereste a kekszet, halkan majszolni kezdett, élvezve minden falatot. Utoljára hagyta a lekvárt – víz helyett az is megteszi -, megszámolta a kekszeket, még nyolc darabot talált, ha kettőt esznek meg naponta, úgy ahogy megállapodtak, akkor még két napig elegendő – most ötlött eszébe először a gondolat, de gyorsan elhessegette, ilyenre gondolnia sem szabad, ezt nem teheti Péterrel -, s ha mégiscsak meghalna, tolult elő ismét az agyában a gondolat, akkor nem két, hanem négy napig lesz elég neki, de erre ő nem akar gondolni, két nap és kész.
Merev, félelmetes tekintettel nézett Istvánra Péter, aki megbűvölve bámulta hosszú órák óta, nem tudta levenni a szemét arról, aki nemrég még élt, határozott hangon utasításokat adott, mint egy igazi nagy testvér, biztatta őt, ne féljen, minden rendbe jön, csak tartsanak ki, ne engedjék el magukat, gondoljanak arra, milyen jókat játszanak majd megint együtt. Ott lesz az egész indián csapat, Nagy Bölény, Tüzes Nyíl, Ólomláb, Mákvirág és a Kis Fehér Haj, természetesen Sasszem is / nem vette tudomásul, a csapat egy része már egész biztosan halott, és ő is hamarosan követi őket /, és mert István ezekben a napokban ilyen hősiesen viselkedett, megváltoztatják a nevét, talán Gránitszikla lesz a neve, vagy valami más – gondolkozik még rajta -, de az biztos, hogy a helyettese lesz, ő irányítja majd a hadműveleteket, ha közelednek a szomszéd udvar harcosai, vagy a fehér lábúak. Neki nem kell majd elől verekednie, ahhoz kicsit gyenge, de az irányításhoz remekül ért, ha nem tud mindent, az sem baj, Péter majd megsúgja, mit is kell tennie.
Amikor idáig jutott István a visszaemlékezésben, tervezgetésben, heves lelkiismeret-furdalás fogta el, mert önzésből nem mutatta meg Péternek a meztelen lányt – akkor még biztosan oda tudott volna mászni -, de ő rossz volt, irigy, most már nem tudja jóvátenni bűnét, és halk „ne haragudj Péterke” - hagyta el az ajkát, a kimondott szótól megijedt, kivel tud ezután majd beszélgetni, ki bátorítja őt, ki mondja meg, mit kell tennie, Péter nincs többé, úgy fekszik ott hosszú idő óta, mint az a lány a rés előtt, szerencsétlennek érezte magát, és hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán, meg sem kísérelte letörölni őket.
Gyomorfacsaró éhségre ébredt – az események teljesen összekuszálódtak benne, mi is történt valójában, reggel van, vagy délután – tudta, csak délben szabad ennie / Péter már nem tud rászólni, ha véletlenül elvétené az időpontot, de ő ragaszkodik ahhoz, amit Péter mondott /, akkor ki mondja meg, valóban dél van-e. Elővette a kekszeket, hálásan nézett Péterre, hogy már nem kér belőle, így ráér holnapután dönteni arról, mit is csináljon. A két keksz, a kicsi lekvár, a természetellenesen összeszűkült gyomrát teljesen kitöltötte, jóllakott, jól érezte magát, visszamászott a réshez, szemügyre vette a lányt, elégedetten bólintott, nyugtázta, minden változatlan, senki sem járt erre, tehát egyelőre biztonságban van.
Kint élesen sütött a téli nap, túlságosan hideg volt ahhoz, hogy megindulhasson a havazás, itt bent a kriptában a magára tekert két pokrócban kellemes a levegő, még Péter alól is kiszedte a rongyokat, óvatosan fogott hozzá, de akárhogy is igyekezett elkerülni, meg kellett fognia / félt a merev halottól /, bocsánatot kért tőle, amiért kivette alóla a rongyokat, egy pillanatra az is eszébe ötlött, talán ki kellene vinnie éjszaka Pétert a kriptából, odafektethetné a lány mellé – talán örülne neki -, de nem, ezt mégsem teheti Péterrel, megférnek ők szépen itt az odúban, miért rakná ki, maradt így is elég hely számára.
Amíg a résen keresztül nézegette a halottakat – szeme minduntalan visszatévedt a lány nemi szervére – egyszer csak mozgást észlelt a hullák között, ez másfelé terelte a figyelmét, egy kéz billent meg, majd egy láb mozdult el. Figyelte, nem fúj-e a szél, de teljes szélcsend uralkodott az udvarban, azután hirtelen megpillantotta a mozgás okozóját, a hullák közt bujkáló, vígan lakmározó kövér patkányt, amely láthatóan igen jól érezte magát a terített asztal mellett. Kényelmesen elterpeszkedve rágcsált valamit – kéz vagy lábujj lehetett -, a falatot a pofájában egyik oldalról a másikra helyezte, időnként, szép illedelmesen megtörölte a száját, ahogy ő tette azelőtt otthon, a nagy kerek asztal mellett ülve, csak ő szalvétát használt. Fehér, sárga, hímzett szalvétákkal terített az édesanyja, elefántcsont gyűrű szorította tekercsbe – sokszor sajnálta István bepiszkítani a tiszta szalvétát, ezért ha nem néztek oda, a keze fejébe törölte a száját, mint az a ronda patkány ott.
Minél tovább nézte a lakmározó állatot, annál kevésbé félt tőle, azért pedig egy cseppet sem haragudott, hogy megzavarta a nyugalmát – úgyis olyan egyedül van -, halk ccc hangokat hallatott, hátha odafigyel rá a patkány, de az nem törődött semmivel, folytatta véget nem érő lakomáját, már akkora volt a hasa, mint a dob, de nem hagyta abba. Órák múltán István komolyan aggódni kezdett a patkány egészségéért, félhangosan rászólt: „elég lesz, légy szíves hagyd abba!”, de a buta jószág nem fogadott szót, talán érezte, rövidesen véget érnek az ünnepnapok, kezdődik a koplalás, a véget nem érő keresgélések időszaka a csatornában valami sovány falatért. István megrántotta a vállát: „rontsd el a gyomrodat, ha ilyen buta vagy,” – mondta, és tüntetően ismét a lányt kezdte nézni.
Délutánra súlyos fekete felhő takarta el a napot, és mire besötétedett, már nagy pelyhekben hullott a hó, szép fehér paplant terített az emberekre, biztosan megelégelte, hogy ilyen sokáig mutogatták magukat. A lányt is felöltöztette fehér-selyem báli ruhába, fájdalomdíjként mindazért, amit el kellett szenvednie.
A fiú, elalvás előtt, még egyszer alaposan megnézte a lányt, akinek hajára, bőrére a hópihék lágyan rásimultak. Nagy, fehér prémes bundában látta viszont álmában, olyan szép, elegáns volt, hogy összeszorult István szíve, csillogott a haja, intett a gyereknek, menjen oda hozzá, leguggolt – úgy, ahogy anyuka szokta azelőtt, amikor kicsi volt -, széttárta a karjait, és lágy, kellemes hangon hívta: „ki jön az én házamba?”, István futott, könnyedén szökellve, a lába nem érte a talajt, és mégis haladt, futott boldogan a karokba, a jó illatú lányhoz, izgatottan simult a karjába, odafúrta az arcát a mellei közé – most már tudta, milyen ruha nélkül, anyukáét csak melltartóban látta -, megsimogatta a langyos halmokat, a lány hagyta, majd bevette a szájába az egyik bimbót, s csendesen szívni kezdte a meleg tejet, a tej szétömlött a szájában éhét és szomját oltva.
Fülsiketítő robbanásra ébredt, néhány percig semmit sem hallott – valami a fejére esett, odakapott, érezte, hogy vérzik a homloka -, a rés mérete megnőtt, ömlött be a hideg, poros levegő, majd a robbanást másik követte – ez már messzebbről hallatszott – a porfüggöny szertefoszlott, most már csak a nagy, szürkére festett hópelyheket hordta be a szél.
Közvetlenül a fiú lábánál eddig még soha nem látott fej feküdt, törzs nélkül, ahogy a bomba leszakította a meggyengült nyakról – hajáról ítélve nő lehetett / „Csak nem a lány feje?” /, de mintha óriási kéz lesimította volna a vonásokat, az orr és a száj majdnem egészen eltűnt, és a szemeket sem lehetett látni.
István nézte egykedvűen, közben simogatta megdagadt, fájó fejét, „Talán nem is emberi fej, hanem valami más, de akkor mi lehet?” – találgatta, közben a hóesés elcsendesedett. A pelyhek lassan ismét betakarták a megbolygatott halottakat, amelyek teljesen összekeveredve hevertek szanaszéjjel, sehol egész emberi test, csak karok, lábak, fejek, és felismerhetetlen massza, mintha az összes embert óriási húsdarálón engedték volna keresztül.
Alaposan körülnézett, megállapította, a búvóhely teljesen tönkrement, a kripta feltárta a belsejét, a hullahegy is alacsonyabb lett, tehát ha erre jönnek a katonák, azonnal meglátják, menekülnie kell, de hova és hogyan. Világos nappal nem mehet keresztül az udvaron anélkül, hogy ne vennék észre, itt a közelben kell valami új rejtekhelyet keresnie.
Reszketett a félelemtől amikor kimászott az udvarra, négykézláb, óvatosan. Az ismét sűrűn hulló hó jótékony leplet vont István és a katonák közé, akiknek hangja tisztán idehallatszott, pedig halkan beszélgettek, izgatottan mászkáltak. Tompán dobogtak a csizmák a hóban, később csákányozás hangját is hallotta, de akkorra már felfedezte a szomszédos kripta bejáratát, szétdobálta a köveket, az emberi testek maradványait, bemászott körülnézni, majd visszakúszott a lekvárért, a kekszért, a takarókért, rongyokért, és erőlködések közepette, sok-sok pihenő közbeiktatásával, áthúzta Pétert az új búvóhelyre, és behelyezte a sarokba. A rés eltorlaszolására már nem maradt ideje, mert a kimerültségtől ájulásszerű álomba zuhant.
Hosszan feküdt mozdulatlanul, majd felriadt, de máris aludt tovább. Édesapjáról álmodott. Fogta a kezét, temetőben jártak. Sétáltak a márvány síremlékek között, apja halkan, megilletődve mesélt az édesapjáról, akit István nem ismert, mert meghalt a másik háborúban. Nem tudta, mit is jelent pontosan az, hogy másik háború, de azt már hallotta, hogy másik háború mindenhol és mindenkor volt, így nagypapa halála sem lehetett véletlen. Szép őszi napsütés ragyogta be a hatalmas fákat, barnultak a levelek, a gesztenyék tompa puffanással hullottak a földre, kövér, vörös termések, simák és fényesek. Apja néhányat leszedett a fáról, a tüskék szúrásától nagyokat sziszegve, gyengéden rájuk lépett, kivette belőlük a fehér gesztenyét, amelyek – néhány perc elmúltával – foltosodni kezdtek, estére teljesen megbarnultak, de soha nem lettek olyan fényesek, mint amelyik a fán érett barnára. Kérdésére szelíden válaszolt: „Igen, nagyon jó a halottaknak, békésen nyugszanak, nem bántja őket senki sem, nem kell rettegniük attól, mit hoz majd a holnap.” Egyszer csak megnyílt az egyik sír, hosszú, fehér ruhás csontváz lépett ki a kriptából, egyenesen feléjük tartott – István szorította az apja kezét / nagyon félt /, de ő csitította: „Nem kell félned, a halottak nem bántanak senkit - csak a halottak nem bántanak senkit sem”. Leült az egyik sír szélére, hegedűt vett elő, és halkan játszani kezdett, nagyon szép dalt játszott – anyuka zongorázta ezt azelőtt - , sírt a hegedű, hangja betakarta az egész temetőt, ránehezedett a fekete sírokra, amelyekből egymás után jöttek elő a fehér lepelbe öltözött halottak, mindegyik hozott magával valamilyen hangszert: csellót, oboát, fuvolát, és az apja vezényelni kezdett, a fehér zenészek ütemesen hajlongtak a zene ritmusára, lágyan szólt a muzsika, minden olyan meghitt és békés volt.
Hirtelen eltűnt minden, a zenélő csontvázak, az édesapja, már Péter állt mellette / végeláthatatlan puszta közepén voltak /, és tőlük nem messze, kígyózó sorban egerek vonultak, időnként bementek a föld alá, majd hamarosan ismét felbukkantak – tisztán láttak mindent, pedig koromsötét éjszaka borult a tájra, a két gyerek reszketve fogta egymás kezét – nemcsak István, hanem Péter is félt. István halott sápadt arcáról a veríték a földre csurgott, földre érése pillanatában egérre változott, ezek az egerek is csatlakoztak a menetelőkhöz, a szürke, egyforma egerek csapatához, amelyek messziről kicsiknek, de közelről félelmetesen nagyoknak látszottak, egyre jobban közeledtek, tízszeresre, ötvenszeresre nőttek, a fejük fölé tornyosultak / mindjárt agyontapossák őket /, a gyerekek látták, az egereknek ember feje van, mindegyik egyforma, szürke szemük villog, azután eltűntek az egér testek, csak a fejek gurultak tovább, egyre nagyobbak lettek, pedig távolodtak, megközelítették a csillagokat, és egyszer csak szétrobbantak, mint a léggömb, ismét üres lett a táj, csak ők álltak magukban a pusztán még mindig reszketve.
István feje nagyon fájt, vízben úszott a teste amikor felébredt / melege volt és mégis fázott /, kereste a demizsont, de nem találta, de rádöbbent arra, nincs vize, szörnyen megijedt, azután eszébe jutott a frissen hullott hó, már kúszott is a kijárat felé, markolta a havat, egyik kezével a sajgó sebre tett belőle, a másikból lassan enni kezdett, olvasztgatta a szájában, a jéghideg folyadék máris oltotta a szomját, majd kérlelhetetlenül megtámadta a lángoló torkot, leforrázva róla azt a kevés életerőt is, amelyet eddig még sikerült leromlott szervezetének megóvnia.
Hirtelen vakító fény töltötte be a kriptát, élesen megvilágított minden részt, minden tárgyat, a sarokba helyezett papírzacskót a keksszel, a mellette álló lekváros üveget, távolabb Péter mozdulatlan testét, amely mintha mégis elven lenne, igen, lassan megfordult, hirtelen felült, nyújtózkodott, mint aki hosszú álomból ébred, körülnézett, alaposan szemügyre vette a körülötte porladó csontokat, a szanaszét heverő koponyákat, egyiket a kezébe vette, letörölte róla a port, beszélt hozzá valamit, de csak a szájával formálta a betűket, hang nem jött ki a torkán, majd a nyakához kapott, mint akinek fáj a beszéd, megtapogatta, óvatosan felállt, zsebkendőt vett elő a zsebéből, széthajtogatta, a nyíláson át maroknyi havat vett fel, a zsebkendőbe kötötte, megnyomkodta, és ezzel a furcsa borogatással befedte a torkát, a zsebéből még celofán papírt is vett elő, azt is rátekerte, a tetejére nagy, puha fekete-piros kockás sálat borított, és biztosító tűvel összefogta. Leült, könyvet elő, fellapozta a 234. oldalt és alapos tanulmányozásba kezdett, nagyokat bólintott közben, mintha a könyvben látottak és a valóság összevetését megfelelőnek tartaná, de ekkor a könyv hirtelen füstölni kezdett, majd lángra lobbant, először a könyvben lévő kép égett el / az a bizonyos sokat nézegetett kép /, azután a többi lap is szép sorjában, a ruhája is tüzet fogott, István érezte, hogy nem is Péter gyulladt meg, hanem ő maga, már égett az inge, a kabátja, a láng a csupasz mellét sütötte, egyre lejjebb csúszott a vörös csóva, összezsugorította a fejét, már nincs se feje, se teste, már csak a fájdalom létezik.
-
A morajlás egyre jobban erősödött – tisztán kivehető a tűzpárbaj minden mozzanata -, az eget végigszántva süvített a nehézágyú lövedék, füttyentett az aknavető játékbombája, a harckocsik nehéz géppuskájának hangjára a páncélelhárító ágyúk ugatása felelt, a zuhanóbombázó repülőgépek vijjogását a légelhárítók rövid sorozatai törték meg, de mindez a kriptában Istvánra nem tett különösebb benyomást, a torkában érzett mardosó fájdalommal volt elsősorban elfoglalva, szomjúságával küszködött, amelyet már nem mert szájában olvasztott hóval oltani. Nemcsak a torka égett, hanem a tüdeje is lángoló katlan lett, mintha ezernyi tűvel szurkálná valaki, alaposan, minden négyzet centiméternyi helyre kitérően, a félelem ismét hatalmába kerítette, eszébe jutott mindaz, amit a tüdőgyulladásról hallott, a hullák okozta fertőzésveszély is pánikot keltett benne hirtelen, már rettegni kezdett Pétertől, szeretett volna megszabadulni tőle, de nem mert hozzányúlni, rádöbbent arra, neki kell innen elmenekülnie / az élelem is fogytán, orvosság is kellene /, elhatározta, éjszaka kiszökik, megpróbál kijutni a zárt területről. Először – még világosban – felderíti a katonák helyzetét, megnézi, hol tudna rést találni a deszkapalánkon. Megpróbálta emlékezetébe idézni a gettó területét, a főépületet, ahol az idejövetele előtti napokat töltötték, a főbejárat melletti kisebb házat, ahol a katonák laktak, a kapu melletti őrbódékat – biztosan most is ott állnak az őrök éjjel-nappal -, a temető bejáratát, az árkádos csarnokot, a sírok elhelyezkedését és az árammal telített szögesdrótot a deszkapalánk fölött, amely egy villanással megöli azt, aki hozzáér, egyszóval mindent, ami a meneküléssel kapcsolatban fontos lehet.
Mihelyst végiggondolta mindezt – feledte a szorongató fájdalmat -, óvatosan kikúszott az udvarra / a hullák még most is áldásos menedéket nyújtottak /, minden méternyi útért megszenvedett, csurom víz lett a ruhája, a keze majdnem lefagyott, ahogy a hóban vonta-tolta magát előre, de haladt, egyre közelebb került a távolabbi sírokhoz – ott akár fel is állhat, a magas kövek között már láthatatlanná válik -, ment, ment előre, a torkában dobogott a szíve, de nem törődött semmivel sem, csak megbűvölten nézte a hozzá legközelebb álló sírkövet.
Megérkezett a hólepte sírhoz, körülnézett óvatosan – sehol egy teremtett lélek, nyugodt az egész udvar, a fehér hótakaró szűzi felülete elárulja, régóta senki nem járt erre -, folytatta útját a következő sírig, az azt követőig, szép lassan a magas kerítés felé, ahol akkora rést kell találnia, hogy keresztülpréselhesse magát.
A palánk mellől már jól látta a bejáratot, a nagykaput – azon hozták be teherautóval – amelynél egyenruhás emberek jöttek-mentek / talán éppen csomagoltak /, nagy halomban hátizsákok, egymásnak döntve a puskák, néhányan odébb, a nagy ház mellett foglalatoskodtak, járkáltak, mutogattak.
A házban síri csend volt, az ablakok mögött csak fekete sötétség, de azután mégis felfedezett néhány arcot a rácsok árnyékában, tehát élnek még, neki is életben kell maradnia, ki kell jutnia innen, de hogyan, sehol nem lát pici rést sem a deszkafalon, a szögesdróton nem lehet keresztüljutni, a kapunál meg sem próbálhatja, vissza kell mennie a kriptába a halott Péter mellé, akitől most már okkal fél, a többieket legalább hó fedi, de Péter árasztja magából a kellemetlen és félelmetes szagot. Nincs már ereje sem visszamenni, különben is minden mindegy, itt marad – határozta el magát hirtelen. Lekuporodott a sírkő mögött, kényelmesen elhelyezkedett, és elaludt.
Hatalmas dörrenésre ébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van, a fülsiketítő zajt tűzcsóva kísérte, lángokban állt a nagy házból megmaradt rom, sűrű fekete füst szállt fel az élőhalottak utolsó menedékhelyéről. Ezt a poklot senki sem élhette túl. Jó munkát végeztek a katonák – gondolta.
Megbűvölten nézte a lángtengert, majd a katonák házát kezdte figyelni, épen állt, koromsötéten tátongtak a nyitva hagyott ajtók, semmi mozgást nem észlelt, elmentek a katonák – állapította meg -, lassan, óvatosan odament a házhoz. A tűz bevilágította az egész tábort – az arcán érezte a meleg levegő simogató áramlását -, a kígyózó lángnyelveken kívül semmi sem mozdult, félelmetes volt az egyedüllét, a harci zajok egyre közelebbről hallatszottak, újból elfogta a rettegés, visszajönnek a katonák és megölik, mindenképpen rést kell találnia, itt nem maradhat, a palánkon túljutva menekülhet csak meg. Izgatottan gyalogolt végig a palánk mellett, a kaput bezárták maguk mögött a katonák, sehol rés, a vastag, erős deszkákat jól összeszögelték, ezen keresztül képtelenség kimenekülni.
Elfáradva, kétségbeesetten ment vissza pokrócokért a kriptába, leült az egyik sírkőre, elővette az utolsó kekszet, rágcsálni kezdte, izzó torkán alig ment le a száraz sütemény, fájt minden nyelés, megint eszébe jutottak a katonák, akik visszajöhetnek, megeredtek a könnyei, elhagyta a bátorsága, beletörődött a sorsába.
Sírását mindent feledtető alvás váltotta fel, álmában kézen fogva sétált a meztelen lánnyal, az emberek rosszallóan csóválták a fejüket, hangosan perelt velük, bizonygatta, hogy rendes lány ez, nem tehet arról, hogy a katonák elvették a ruháját, majd ad neki az anyukája ruhájából, biztosan nem haragszik meg érte, a lány azonban cseppet sem szégyellte magát, nagyokat nevetett, játékosan körbeszaladta Istvánt. Ahogy ugrált, a fiút is magával forgatta, egyre gyorsabban pörögtek, István kiabált: „hagyd abba, szédülök”, a fiú rémülten látta, ez nem is a lány, hanem egy katona, kegyetlen arcú, villogó szemű katona, az pörgeti maga körül – nagyokat nevet a félelmén -, aztán hirtelen elengedi, és István repül, repül, keresztül az udvaron, majd még magasabbra emelkedik, átrepül a palánkon, ott sem ereszkedik lejjebb, hanem egyre magasabbra tör, már az utcájukban hasítja a levegőt, látja a házukat, az ablakukat, az ablakban az édesapja és édesanyja áll, integetnek és kiabálnak: „ide, ide”, ő pedig egyre sebesebben közeledik feléjük, csak néhány méter és odaér, már jól látja a mosolygós arcukat, kitárták a karjukat is, de ő, nem messze az ablaktól, nekivágódik a falnak.
A lövedék, amelyik a deszkapalánkot érte iszonyatos csattanással robbant fel, darabokra fröccsentette a deszka forgácsait, néhány pillanattal később, közvetlen mellette újabb lövedék robbant, a palánk már méteres lánggal égett nem messze a felriadt Istvántól, aki megbűvölten nézte a tüzet, a lángok közötti óriás rést, amely kecsegtetően mutatta neki a szabadság felé vezető utat.
A megszokott bombarobbanásokon és fegyverropogásokon kívül most az utcáról egyéb zaj is behatolt az udvarra, harckocsi lánctalpak dübörgése, kézifegyverek csattogása, néha még emberi kiáltozás is hallatszott. István nem értette, mit kiabálnak, azt azonban biztosan tudta, itt folyik a harc közvetlen közelben, tehát a katonák visszamenekülhetnek az udvarba, meglátják őt és agyonlövik. Nem, ezt nem szabad megvárnia – sikoltott fel benne az életösztön, már nem is lángol olyan nagyon a deszkapalánk, ha nekifut és hirtelen keresztülrohan rajta, nem lesz semmi baja, egy percet sem várhat tovább, indulnia kell, amíg nem késő. És ekkor István felugrott, ledobta magáról a takarót, rohant a nyílás felé, egyenesen bele a tűzbe.
/ 2007 /