Horváth Iván Az utolsó mérkőzés

 

Az utolsó mérkőzés

"Csak két dologban hihetsz. Vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem."

/ Albert Einstein /

 

1.

 

A nyolcadik menetben Jocó érezte, kezd nagyon elfáradni. Bár a terem zengett a szurkolók ordításától, amelyből kihallatszott, hogy ütemesen biztatják: "Hajrá Jocó! Hajrá Jocó!," mégis úgy érezte, nem bírja sokáig. Ellenfele jóval fiatalabb, mint ő, gyorsabb, rámenősebb is, de sokkal tapasztalatlanabb, és ezt mindketten tudták, megtapasztalták az eddigi menetek során. Jocó ellépett, elhajolt, majd támadásba lendült, de ezek a támadások  már erőtlenek, amelyen nem csodálkozott, mert érezte, eljárt felette az idő, ha tetszik neki ez, ha nem. Figyelte ellenfelének minden mozdulatát, észrevette, hogy ő is kezd kimerültebben, lomhábban mozogni, Jocónak egyre gyakrabban villant át az agyán: "Döntsön végre az ellenfél edzője, vagy akár Misi bácsi, történjen valami, érjen véget a mérkőzés." Jocót azonban nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon a nehézségek elől, huszonegy éves pályafutásának köszönhetően, ilyesmi sohasem jutott eszébe. Most először igen, amikor tudta, pontosabban elhatározta, ez lesz az utolsó mérkőzése, már nem sok menet van hátra, addig ki kell bírnia, ha törik, ha szakad.

 

2.

 

Jocó, akinek becsületes neve Nagy József, de akit így, a sportpályán és a magánéletben senki sem szólított, tizenhárom éves korában jelent meg először a PVSC edzőtermében, méghozzá nem saját jószántából. Örökmozgó fiú volt, néha verekedett a barátaival, mint minden egészséges gyerek, még az is megfordult a fejében, hogy komolyabban sportoljon, de az ökölvívás sohasem szerepelt az általa áhított és kiválasztható sportágak között. Életében nem látott még boksz meccset, tudta, hogy létezik ilyen sport, mert a keresztapja, aki fiatal korában birkózott, sokat mesélt neki a küzdősportokról.

 

Azon az estén, amikor gyanútlanul ballagott  keresztszülei lakása felé, megállította két, nála sokkal idősebb fiú, s az egyik - se szó  se beszéd - szájon vágta ököllel, majd nagy röhögések közepette elmentek. Jocó szája vérzett, az ajtót kinyitó keresztapja, ahelyett, hogy sajnálni kezdte volna, ráförmedt: "Miért hagytad magad? Miért nem ütöttél vissza?" És másnap már intézkedett. Barátjának - aki a PVSC színeiben bokszolt nem is olyan régen, méghozzá versenyszerűen - szólt, tanítsák meg Jocót öklözni, mert  megengedhetetlen, hogy valaki ne tudja megvédeni magát.

 

3.

 

Jocó megjelent az edzőteremben, de akkor még fogalma sem volt arról, hogy ez a helyiség lesz a második otthona, méghozzá huszonegy éven keresztül, és majdnem több időt tölt el itt, mint otthon. Misi bácsi közömbösen fogadta a legújabb csemetét, aki azért jelent meg ebben a jellegzetes illatú - büdösnek is mondható - teremben, ahol középen áll a ring, hogy elsajátítsa az ökölvívás alapvető tudnivalóit.

 

Hosszú idő telt el addig a napig, amikor végre az ifjonc bebújhatott a kötelek között a ringbe, mert az edző elkötelezett híve volt annak, ringbe csak az szállhat be, aki a boksz alapvető ismereteit elsajátította, begyakorolta: jól mozog, automatikusan alkalmazza az elhajlásokat, ellépéseket, a reflexei tökéletesen működnek, és a legfontosabb is megy már: villámgyorsan és nagy ütéseket tud "bevinni" a homokzsáknak.

 

Misi bácsit az ország egyik legjobb edzőjének tartották, és nem véletlenül. Éles szemmel tudta kiválasztani azokat a gyerekeket, akikben fantáziát látott azoktól, akiket, az ő szavaival élve: "Selejtesnek tartok." Őket elég hamar eltanácsolta a PVSC-ből, keressenek más sportot, mert ebben nem érnek el eredményt, ezt ő biztosan tudja. Utálta a hiábavaló munkát, arra törekedett, hogy a tanítványaiból jó, sőt, kiváló sportolók legyenek.

 

Miután Misi bácsi komoly ökölvívó múlttal rendelkezett, pontosan tudta, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a fiatalnak ahhoz, hogy valamire vigye. Elsősorban ne játéknak, hanem becsületes munkának, hivatásnak tekintse az ökölvívást. Legyen szorgalmas, kitartó, eltökélt, hallgasson az edző szavára, a többit majd ő megtanítja neki. Az sem baj, ha - korához mérten - jó fizikumú, vannak izmai, amelyeket fejleszteni lehet.

 

A PVSC edzőtermében eltöltött néhány hónap elteltével Misi bácsi kezdett jobban odafigyelni Jocóra, aki fáradhatatlanul ugrókötelezett, rótta futólépésben a köröket, úgy árnyékolt, mintha valóban ellenfél állna előtte, gyorsan verte azokat a szereket, amelyek vissza is ütöttek, ilyenkor ügyesen elhajolt, edzés alatt semmi mással nem foglalkozott, mint az edzéssel, pedig csak tizenhárom éves volt. Az ilyen gyerek kell neki!

 

4.

 

Jocó, aki a harmincas évek közepén született, átélte a II. Világháborút, a nélkülözéseket, ezért megtanulta, a kicsit is meg kell becsülni, mert sokszor még az a bizonyos kicsi sincs. Például élelem, ami a háborús és az azt követő évek fő hiánycikke volt. Ennek megfelelően mindent megevett, amit elétettek, soha nem válogatott, örömmel és tudatosan tisztára nyalta a tányért. Anyukája nem csodálkozott ezen, mert amikor egy szem fia hazatért az edzésről elképzelhetetlen mennyiségű ételt tudott magába tömni. Ha más nem volt otthon, akkor zsíros kenyeret, de azt tömegével.

 

Különleges, mondhatni baráti viszony alakult ki a hosszú évek során Jocó anyukája, Joli néni, és a fiú között, aki - sokak szerint - rosszul nevelte a fiát. Ugyanis nem nevelte, hagyta, döntsön maga, akár saját kárára is, de mindenben támogatta, amit a fiú tenni akart. Azon az estén azonban, amikor Jocó először lépett ringbe és kék foltokkal az arcán, hunyorgó szemmel és dupla ajakkal tért haza, egy pillanatra megkérdőjelezte magában, helyesen cselekedett-e, amikor engedte, hogy a fiú felkeresse a PVSC edzőtermét. De ez a gondolat csak átfutott az agyán, mert ő sem tudta pontosan, milyen is az ökölvívó sport, milyen sérüléseket lehet és kell elszenvednie annak, aki ezt komolyan csinálja. Egy azonban biztos: soha nem ment el Jocó mérkőzéseire, mert nem akarta látni, hogy bántják a fiát. Semmit nem szólt akkor sem, amikor Jocó hazavánszorgott a mérkőzésekről, hulla fáradtan, esetenként félholtra verve, legfeljebb ilyenkor kevesebbszer vetett  pillantást a fiúra, mert bár sajnálta Jocót, ezt sohasem mondta meg neki, bár lett volna alkalma rá huszonegy év alatt, hiszen Jocót még aznap este is hazavárta, amikor a fiú azzal az eltökélt szándékkal lépett ringbe, hogy az lesz az utolsó mérkőzése.

 

5.

 

Azt is mondhatnám, meglehetősen egyhangúan teltek Jocó évei, hiszen - gyakorlatilag - mást sem csinált, mint edzésekre, mérkőzésekre járt. Pontosabban tanult is mindeközben, méghozzá rendesen, amit szintén a sportnak köszönhetett. Misi bácsi ugyanis, azon a - Jocó számára - csodálatos napon, amikor először engedte ringbe,  neki is elmondta a szokásos szövegét: "Ha nem tanulsz jól, akkor repülsz a csapatból, nem érdekel, milyen eredményeket érsz el a ringben. A bizonyítványodat pedig rendszeresen bemutatod, és ha nem hozod magaddal a bizonyítványosztás napján, aznap nem léphetsz be az edzőterembe." Ráadásul mindezt komolyan is vette, de Jocóval a későbbiekben sohasem akadt ilyen gondja.

 

Jóval az érettségi vizsgák előtt - furcsa módon - megkérte Jocót, a következő edzésre hozza magával az édesanyját, mert beszélni akar vele. Joli néni megijedt, mit követhetett el a fia, hiszen Misi bácsit nem ismerte, akkor mit akar mondani neki. Az edző pedig ezt mondta Joli néninek: "Az ön fia nagyon tehetséges, komoly eredményeket érhet el az ökölvívó sportban, ha továbbra is olyan marad, amilyennek eddig megismertem, de az aktív sportból - előbb, vagy utóbb - mindenki kiöregszik, ezekre az időkre is gondolni kell, méghozzá előre. Megkérdezem tehát, milyenek az anyagi körülmények otthon, lehetséges-e Jocó továbbtanulása, vagy szükség van az azonnali keresetére. Szép dolog a kupákkal telerakott otthoni polc, de ha eközben felkopik az áll, méghozzá fiatalon, mert ezt a sportot, harminc éves kor után, nem tanácsos folytatni, akkor jól jön majd például egy mérnöki oklevél. Még az is valószínű, hogy a boksz mellett munkába kell állnia, mert az egyesület által nyújtott anyagi segítség nevetségesen kevés. Az amatőr ökölvívás pedig nem pénzkereseti forrás."

 

6.

 

Joli néni döntött, Jocó elvégezte az egyetemet, és mint mérnököt a PVSC vezetősége - összeköttetései révén -, viszonylag jól fizető álláshoz juttatta. Munkahelyén tudták, hogy aktív sportoló, ezért még azt is elnézték neki, amikor hetekre edzőtáborba vonult a csapattal. Még büszkék is voltak Jocóra, hiszen szép eredményeket ért el a dolgozójuk.

 

Az eredmények azonban áldozatok nélkül sohasem születnek meg. Jocó nem futkosott lányok után, nem járt szórakozni a barátaival, nem csinált semmi mást, csak püfölte a homokzsákot és az ellenfele fejét. Az élsportolók mindig nehéz helyzetbe kerülnek, mert a lányok, a nők szeretnének a közelükbe férkőzni. Szeretnék mutogatni őket maguk mellett, büszkék lenni arra, hogy ilyen hírneves fiújuk van. De Jocó sohasem ment lépre, ő mindvégig hű maradt egyetlen szerelméhez: az ökölvíváshoz.

 

Misi bácsi nagyon megszerette a fiút, mert úgy érzékelte, ez a gyerek pontosan olyan, mint amilyen ő volt hajdanán, ezért érdemes vele sokat foglalkozni, a jó eredmény szinte garantált. Ebben sem tévedett az edző, Jocó országos bajnok lett a súlycsoportjában, nemzetközi mérkőzéseken képviselte Magyarországot, méghozzá mindezt eredményesen. Nem győzte a hatalmas serlegeket otthon, a nem tudom hányadik vitrinbe, polcra helyezni. Az otthon pedig semmit nem változott, Jocó a szüleivel élt és él  még most is, pedig elmúlt harmincöt éves, ami nem szokványos jelenség, de a Nagy családban ez magától értetődő.

 

Még azt is át kellett élnie, hogy a sportolói pályafutása hirtelen megtorpanjon. A szokásos és alaposan begyakorolt edzését végezte a PVSC edzőtermében, de talán nem melegített be eléggé, talán nem összpontosította a figyelmét megfelelően, ennek következtében, az edzőmérkőzés közben, amikor oldalra lépett támadás során, a bal térde megbicsaklott, elesett és nem tudott felkelni. A sportorvos olyan térdsérülést diagnosztizált, amely egyértelművé tette Jocó számára, a sportot abba kell hagynia, mert ha folytatja, öreg korára bottal, vagy mankóval járja majd az utcákat.

 

Szorgalmasan járt gyógytornára, de közben  úgy érezte, valóban eljött az ideje annak, hogy befejezze a sportkarrierjét. Hosszú évek teltek el örömben és boldogságban, ennyit kapott az élettől és nincs tovább, elégedjen meg ennyivel, másnak még ennyire sem futja. A térde azonban egyre kevésbé fájt, napról napra javult, szent elhatározása pedig mind ritkábban és egyre halványabban derengett fel előtte.

 

Aztán, azon a bizonyos szép napon, mintha elcsábítani akarta volna valaki, ismét lement az edzőterembe, elsősorban azért, hogy a hőn szeretett és megszokott atmoszféra ismét körülvegye, ismét beszippanthassa a mindenki által büdösnek tartott izzadságszagot, de semmi többet nem akart még akkor. Eljött annak az ideje is, amikor elkezdett mozogni, ismét elvégezte ugyanazokat a gyakorlatokat, amelyeket tizenhárom éves korában, vagyis azon a felejthetetlen napon, amikor minden a kezdetét vette. Néhány hét eltelte után - minden előző elhatározás nélkül - kezébe vette az ugrókötelet, egyre jobban terhelte a testét, mígnem ráébredt arra, a térde tökéletesen meggyógyult, az izmai működnek, nem hízott el, tehát esze ágában sincs abbahagyni a bokszolást, hátha tartogat még az élet számára kellemes meglepetéseket.

 

7.

 

A visszatérés jól sikerült, egyre jobban érezte magát a ringben, már el is felejtette a térdproblémákat, amikor eljött a nap, amikor Misi bácsi megkérte Jocót, maradjon az edzőteremben addig, amíg egyedül maradnak. A fiú ekkor töltötte be a harminckettedik életévét, az edző úgy látta, ideje lenne továbblépnie. Erről akart beszélni vele. Elmondta, Jocónak olyan a fizikuma, erőnléte, hogy a - néggyel ellentétben - tizenkét menetet is simán teljesíteni tudná, ezért azt tanácsolja, próbálkozzanak ezután a profi ökölvívás világában boldogulni. Azt is közölte, ha Jocó igent mond, akkor ő felmondja az állását a PVSC-nél, és egyedül csak vele akar foglalkozik. Ez lenne az ő hattyúdala. Megszervezi a mérkőzéseket, ott áll mellette - mint ahogy eddig is tette -, győzelemre segíti és további eredményekre sarkallja.

 

Jocó három nap türelmi időt kért a válasz megadására, nem mert azonnal dönteni, mert beszélni akart a szüleivel és az igazgatójával. Először anyukájának tette fel a nagy kérdést, amely így hangzott: "Anyám! Támogatjátok azt a döntésemet, hogy profi bokszoló legyek, ezért csak akkor hoznék haza pénzt, ha mérkőzésem lesz?" Tudta, és meg is mondta, szerencsére akkor is szép összeget hoz haza, ha vereséget szenved, mert a profi boksznál a vesztesnek is jár fizetség. Joli néni bízott a fiában, eddig is bizonyította, hogy tehetséges, eredményeket képes elérni, bízott abban, hogy sok sikeres mérkőzése lesz még, ami majd a konyhára is hoz valamit.

 

Főnökének pedig ezt mondta: "Kipróbálnám magam a profi világban, amely lehet, hogy az első mérkőzés után véget is ér, mert az teljesen más boksz, mint az amatőr, nem biztos, hogy a szervezetem ezeket a terheléseket elviseli, de ha minden simán megy, akkor is csak - és ezt Misi bácsival megbeszéltem - egy-két évről lehet csupán szó, hiszen kiöregszem a sportból hamarosan." Bár félt a nemleges választól, tudta, hogy szeretik és megbecsülik a munkahelyén, mert szorgalmasan és nagy szakértelemmel dolgozik, de nagyot sóhajtott, amikor az igazgató közölte: "Vedd úgy, mintha fizetés nélküli szabadságra mennél, akkor állhatsz munkába megint, amikor akarsz."

 

8.

 

Jocó pedig elkezdte a -  szinte minden szempontól - sokkal terhelőbb edzéseket. Misi bácsi először hat, majd nyolc menetet engedélyezett, de két ellenfél ellen, akik a páros, illetve a páratlan menetekben léptek a ringbe. A tétet, azaz a menetek számát az edző folyamatosan növelte, mindaddig, amíg a tizenhat menetes edzőmérkőzéseket nem érték el. Ezalatt az idő alatt - nem is egyszer - Jocó alulmaradt a küzdelemben, hiszen az edzőpartnerek - akik négy menetnél többet nem voltak a ringben - nem fáradtak ki annyira, mint ő. A profi bokszban a legnehezebb, hogy a tizenkettedik menetben is teljesíteni kell, ha nem kerül sor előbb K. O.-ra, azaz valamelyik fél kiütésére. Misi bácsi azt is megemlítette, ő a mérkőzés minden pillanatában képes lesz felmérni Jocó teljesítményét, állapotát, tehát, ha úgy látja, hogy nincs esélye a győzelemre, vagy a tisztes helytállásra, akkor időben bedobja a törülközőt.

 

Misi bácsi pedig - nem is szólt róla Jocónak - titokban elkezdte szervezni a mérkőzéseket. Megpróbált minden információt begyűjteni a szóba jöhető ellenfélről, ha tehette, megnézte valamelyik mérkőzését, felmérte a valós helyzetet, képes lesz-e Jocó az illető ellen helytállni, netán győzni, mert ha igen, akkor elkezdte szervezni a mérkőzés időpontját, helyét, feltételeit, szállást és minden más fontos dolgot. Csak ezután mondta meg Jocónak, mi vár rá.

 

Hetek, hónapok teltek el, Jocó nem csüggedt, tudta, hogy Misi bácsi a legjobbat akarja neki, de arra is vigyáz, nehogy az első mérkőzésen elmenjen a kedve az egésztől. Mert az végképp nem jó, ha nem az edző, hanem a játékos dobja be a törülközőt és nem megy el a kiírt mérkőzésre, mert elege lesz mindenből.

 

Elérkezett a nagy nap, Milánóban lezajlott a mérkőzés, Jocó pontozásos győzelmet könyvelhetett el. Boldogan hozta haza a hatalmas kristály serleget és az elég tetemes összeget, amelyet azonnal át is adott az édesanyjának. Jocó sohasem ivott alkoholt, egyetlen mérkőzés után sem vett részt azokon a vacsorákon, amelyeket a győzelmének tiszteletére rendeztek. Misi bácsi mentette ki ilyenkor, ezzel a süket szöveggel: "Jocónak a mérkőzést át kell gondolnia, értékelnie kell a munkáját, azért nem tud eljönni." Ők mindketten tudták, ebben a mondatban sok igazság van, mert készülniük kell a következő találkozóra.

 

Szinte észre sem vették, mennyire rohan az idő. Egyik mérkőzés a másik után, Ausztráliától az Egyesült Államokig, eleinte a sok győzelem, nem is egy K. O., de bekövetkezett az első vereség, azután a második, a harmadik, és hiába akadt győztes mérkőzés is közben, Misi bácsi megint elővette a fiút és komoly beszélgetésre invitálta.

 

Azt hangsúlyozta nagy ravaszul, hogy nagyon elfáradt, hiszen elmúlt hetven éves, de leginkább azzal érvelt, hogy a csúcson / a lejtő elejére érve / kell a sportot abbahagyni. Bár Jocó imádta ezt az életformát, szerette, hogy semmi mással nem kell foglalkoznia, csak az ökölvívással, de most igazat adott szeretett edzőjének, akit mindig is második apjának tekintett, valóban ennek is eljött az ideje, méghozzá most. Egyetlen kérése volt, és ezt azonnal meg is mondta: "Legyen még egy mérkőzésem, amelyen véglegesen elbúcsúzhatok életem értelmétől: a sporttól." Még azt is kérte Misi bácsitól, lehetőleg olyan ellenfelet válasszon, akivel szemben  lehetnek esélyei, ha K. O.-ra nem is, de pontozásos győzelemre igen.

 

Létrejött a mérkőzés, ment is egy ideig minden rendben, az ellenfele azonban - a nyolcadik menetben - bevitt Jocónak egy bal horgot, amitől megingott, de gyorsan összeszedte magát, küzdött tovább, de már lankadó erővel és akarattal.

 

"Dobja be már a törülközőt!"

 

/ 2024 /